2014. április 7. - Az Országos Erdészeti Egyesület Közönségkapcsolatok szakosztálya a NymE Erdőmérnöki valamint a Simonyi Károly Műszaki, Faanyagtudományi és Művészeti Kar vendégszeretetét élvezhette 2014. március 26-27-ikén, Sopronban.
A Természeti Erőforrások Kutató Központban az utolsó stáció a faipari részleg laborkísérleti műhelye volt, ahol Dénes Levente egyetemi docens, a Természeti Erőforrások Kutató Központ faipari részlegének az igazgatója vezetett, aki egyben a Terméktervezési és Minőségbiztosítási Tanszék vezetője.
Először a fa-műanyag kompozit laboratóriumba tértünk be. A szakember szerint ebben a laborban a legkorszerűbb technológiával újszerű dolgokat visznek véghez. Amint elmondta, ma már a barkácsáruházak legtöbbjében kaphatóak azok az anyagok, amelyek falisztből vagy farostból és mintegy 30 százaléknyi műanyagból készülnek.
Az összeházasított anyagok „konfliktusa” abból adódik, hogy a fa nedvesíthető, a műanyag pedig nem. A pára, a nedvesség hatására „delamináció” lép föl, elválnak a komponensek egymástól, a farészecskéken megtapad a víz, megtelepednek a gombák és a mohák, kinyílik a felület. A fa és a műanyag közötti kompatibilitást több féle adalékanyaggal szokás növelni. A gyártáshoz szükséges granulátum alapanyagot csigaelven működő sajtoló berendezéssel, az ún. extruderrel állítják elő, amely megolvasztja a műanyagot és összekeveri a fával.
A végtermék kinézésre épp olyan, mint a tarhonya. Az elkészített alapanyag tulajdonságait is ebben a laboratóriumban vizsgálják, ellenőrzik. A fröccsöntőkkel előállított próbatestek húzó és hajlító szilárdságát vizsgálják. Az időjárás hatását ún. öregítő berendezéssel szimulálják.
A hallgatók is ebben a tanműhelyben készíthetik el tantervi és kísérleti feladataikat.
A délután program a Ligneum előadó termében folytatódott, ahol elsőként Lakatos Ferenc, az Erdőmérnöki Kar dékánja adott tájékoztatást a kar helyzetéről. Elöljáróban elmondta, hogy a NymE jelenleg hat városban kilenc karral rendelkezik.
A kar közelmúltban összesített létszáma 638 hallgató. Összehasonlításképpen megjegyezte, hogy 25 évvel ezelőtt az egész, akkori Erdészeti és Faipari Egyetemnek volt ennyi hallgatója. A kar hallgatóinak fele a hagyományos, ötéves, osztatlan erdőmérnökképzésben vesz részt. Közbevetette, hogy volt egy bonyolult bolognai képzési rendszerű intermezzo is szak életében. A további négy másik szakon megmaradt a bolognai rendszer, tehát alapképzés és mesterképzés kereti között zajlik az oktatás. Ezek a szakok: természetvédelmi mérnök, környezetmérnök, környezettan és környezettudós és a vadgazdamérnök.
A szakokat két doktori iskola, a Roth Gyula Erdészeti és Vadgazdálkodási, valamint a Kitaibel Pál Doktori Iskola fogja össze.
Ez adja a képzés harmadik szintjét.
Posztgraduális képzéseket is folytat a kar, például az erdészeti növényvédelmi szakmérnök képzést vagy az erdőpedagógiai képzést.
Ebben az évben, szeptemberben pedig elindul az erdészeti szakszemélyzet továbbképzése is: Az erdészeti társaságoknál alkalmazásban lévő közép- és felsőfokú végzettségű szakemberek számára.
A karon folyó kutatásokról szólva elmondta, hogy korábban egy-egy tanszék kisebb volumenű kutatásokat folytatott, míg az utóbbi 5-6 évben – elsősorban a TÁMOP-pályázatok keretében – nagy léptékű, több intézet, kar, sőt intézmény közös kutatásai folynak.
Ezen pályázatok talán két legfontosabb célja, többek között az, hogy a nagy EU-s pályázatokon önállóan részt vehessenek, másrészt pedig a felsőoktatás finanszírozásának a támogatása. A karnál jelenleg a bevételek 65 százaléka a különböző pályázatokból származik. Úgy tűnik, hogy a kutatás finanszírozza az oktatást. Ennek a tendenciának a jövője egyelőre még nem látható – fogalmazott a dékán.
Leszögezte, hogy a kutatásokhoz szükséges infrastruktúra adott, a működtetéssel lehetnek gondok.
Ezt követően kérdésekre és válaszokra került sor.
E sorok írója fölvetette, lehetne-e az erdőmérnöki szakmát, pályát egyfajta brandként, márkaként felépíteni és bemutatni a pályaorientáció során?
A dékán válaszában visszakérdezett, hogy lehet-e egyáltalán egy szakmát ekként tételezni, majd kitért arra, hogy az utóbbi évtizedekben nagymértékben megváltozott a képzés és a szakma tartalma. Felhívta a figyelmet, hogy a felvételi pontszám és a végzéskori állástalálás között semmiféle összefüggés nincs. Mostanában a legmagasabb pontszámhatár a természetvédelmi mérnöki szakon, a legnagyobb lemorzsolódás pedig a vadgazdamérnököknél van, s a legtöbb elhelyezkedési lehetőség az erdőmérnökök számára adott.
Elmondta, hogy korábban a karra fölvettek egyharmada szakközépiskolában végzett, s ma ez az arány jóval alacsonyabb, tekintettel arra, hogy a szakközepesek – többnyire – nem rendelkeznek emelt szintű érettségivel.
Fölvetődött még az erdészről, az erdészetről a társadalomban kialakult kép befolyásolása. A kérdés, hogy ennek megformálása kinek lehetne a feladata.
Szó került arról is, hogy tudjuk-e, milyen kép él az „utca emberében” az erdészről, az erdészetről. Több hozzászóló szerint erről számos felmérés készült. A nagy kérdés az, hogy ezek reprezentativitása megfelelő-e.
Az eredmények között említették meg az A mi erdőnk című magazint, a különböző tévés sorozatokat.
Volt, aki azt fogalmazta meg, hogy hiányzik az aktív, egységes és központi kommunikáció.
Mindebben talán az Erdőmérnöki Kar bizonyos koordináló, integráló szerepet tölthetne be. (z)