Kanadai esőerdő (Fotó: Schiberna Endre)
Kanadai tartózkodásunk alatt nemcsak szakmai értelemben éltünk át óriási élményeket, hanem alkalmunk volt megtapasztalni azt is, hogy az 1956-ban emigrált, ma Vancouverben élő egykori soproni diákokban milyen erősen él az összetartozás. Ennek az összetartozásnak az egyik megnyilvánulása, hogy rengeteg segítséget kaptunk, és nagyon kedves fogadtatásban volt részünk. A sok támogatás és felajánlás között Palkovich Jánosnak köszönhetjük, hogy eljuthattunk a fél magyarországnyi Vancouver szigetre.
Erdész szemmel Kanadában az a legszebb, hogy az ország jólétének egyik történelmi pillérét jelentő erdő- és faipar együtt él kiemelkedő természeti ritkaságokkal, és mindenek előtt igazi őserdőkkel. Természetesen mindez nem mentes a konfliktusoktól, az érdekek legalább annyira különböznek és ütköznek itt is, mint bármelyik más táján a Földnek, de mégis: a vállalatok és az erdők is egyaránt virulnak és világhíresek.
A Vancouver sziget közvetlenül a kontinens közelében fekszik, nyugati oldalát az elbűvölő tengerparti tájat, az állandó szél, a magas páratartalom uralja.
Ennek az egyedi környezetnek a megőrzésére és egyben megismertetésére hozták létre 1970-ben a közel 50 ezer hektáros, óceánt és szárazföldet fele-fele arányban magába foglaló Pacific Rim Nemzeti Parkot. A park filozófiája szerint az emberek csak azt védik meg, amivel törődnek, csak azzal törődnek, amit ismernek, és igazán csak azt ismerik, amit megtapasztalnak. Ennek megfelelően ma már egymillió fizetővendég látogat ide évente.
Számunkra a park legérdekesebb része a mérsékeltövi esőerdő volt, aminek meghatározó jellemzője, hogy az éves csapadék mennyisége akár a 3200 mm-t is meghaladhatja, és ha éppen nem is esik, a nyári estéken beszáll a köd az óceán felől. A vízellátás mellett a talaj és a szél is jelentősen befolyásolja az egyes élőhelyek kialakulását, ezért a parttól a szárazföld felé jellemző élőhely-sorozat figyelhető meg.
A parton uszadékfa halmok jelölik ki az ár-apály vonalat, ami után közvetlenül kezdődik az állandóan fújó, homokot és sót hordó szelek által meggyötört szitkalucok (Picea sitchensis) és a sűrű cserjeszint (salal, Gaultheria shallon) alkotta erdőszegély.
A parttól beljebb, ahol a talaj már csökkenő, de még mindig magas sótartalma miatt más fafajok kevésbé jelennek meg, 50-70 méteres szitkalucok uralják az erdőképet.
Befelé haladva a homok helyét kilúgozott agyagtalajok veszik át, amin megjelenik az óriás tuja (Thuja plicata), a vöröstobozú jegenyefenyő (Abies amabilis), valamint a nyugati hemlockfenyő (Tsuga heterophylla) mint állományalkotók, elegyedve többek között az oregoni tiszafával (Taxus brevifolia). A cserjeszintben főként fiatal hemlockfenyőket és áfonya fajokat találunk, a gyepszintben már kora tavasszal feltűnik a „borzkáposzta” (Lysichiton americanum) élénksárga torzsavirágzata, melynek gyöktörzse hajdanán az indiánok fontos keményítőforrásául szolgált.
Az erdőképet az állományszerkezet rendkívüli változatossága határozza meg, amit elegáns egységgé varázsol a mindent bevonó, és körös-körül lelógó mohák és zuzmók tömege. Bár a burjánzó növényzet, és az óriási méretek kiváló termőhelyi feltételek látszatát keltik, ez nem teljesen igaz. A helyenként sekély és tápanyagban szegény talaj, a magas talajvízszint és az erős szél miatt a fák kicsavarodott, néha elágazó törzset nevelnek, lombjuk pedig kifejezetten viharvert képet mutat. Különösen az óriás tujára jellemző, hogy koronájának felső részét a szelek megkoptatják, elszáradó ágvégei pedig szürkén világítanak. Ezeket az egyedeket nevezik „gyertyatartó fáknak”.
Az agyag borította lefolyástalan területeken az időszakos vízhatás miatt a fás növényzet felszakadozik, és a kilúgozott talajon tőzegmohás lápi növénytársulás alakul ki. Mivel sem a savanyú talajban, sem a szintén savanyú tőzegmoha rétegben lebontó baktériumok nem élnek meg, az elhalt moharéteg helyenként több méteres is lehet. Az a néhány fa, amelyik itt található, a szokatlanul tömött, kerekded lombcsomókat létrehozó fövenyfenyő (Pinus contorta var. contorta) példánya. Jellegzetes formájuk után ezeket a fás csoportokat „brokkoli erdőknek” hívják.
Bár a parkban találhatók igazi érintetlennek tekinthető területek, sok helyen történtek korábban ipari célú kiterjedt fakitermelések, és az azt követő erdőfelújítás során a fatermesztés céljainak leginkább megfelelő pionír fajokat, első sorban duglászfenyőt és vöröstobozú jegenyefenyőt, valamint szitka lucot ültettek, az óriás tuja pedig természetesen terjed ezeken a területeken.
Dr. Csiszár Ágnes