Tévés újságíró kollégám szokta volt ezzel a felütéssel illetni az erdészrendezvényeket. Na jó, elsősorban a vadászeseményeket. Eleinte még félre is értettem, hogy azt mondja, diszkó. De fölhomályosított, hogy nem tánc, hanem meglőtt disznó. A terítéken és a kondérban meg a tányérban is.
Mélyen szántó megjegyzésének valóságalapját először akkor kezdtem vizsgálni, amikor néhány évvel ezelőtt írta az újság, hogy az egyik erdészeti társaságnál az egyik hazai vegyipari mogul vagy 11 millióért megvett egy teljes vadászatot. A vendégeinek, országgyűlési képviselőknek, vegyesen, innen is, onnan is. Hetekig hangos volt a sajtó, na nem a lövöldözéstől, habár állítólag elég nagy volt a csatazaj, majdhogy’ számolatlanul esett a vad. Eltelt egy-két év, s ugyanez a mogul beállított az erdészeti hatósághoz egy kérelemmel, miszerint a védett, városi parkerdőben helikopter-leszállós villát építene. Ehhez pedig néhány hektár erdőt kivágatna. A természetvédelmi hatóság se örült az ötletnek, úgyhogy a tervet elutasították. Az ötletgazda megkezdte a „kijárást”. Polgármester, képviselő, miniszter. Vagy majdnem.
Erről jut eszembe a hetvenes évek terminus technicusa, a „kifürdés”. Széles e hazában beszélték, hogy a Zala megyei tanácselnök meghívja az illetékes párt és állami vezetőket Zalakarosra és a meleg „brüggülőben” szépen megbeszélik a beruházásokat, fejlesztéseket. És ami a legfontosabb, a pénzt. Kifürdött egy új színházat, utat, miegymást. Ő úgy látszik nem szeretett vadászni.
Egy másik történet szintén napjainkból. Az egyik erdészeti társaság vadászterületét egy külföldi vadászcsapat bérelte. Ez eddig rendben is volna. Igen ám, de a külhoni magyar jágerok nem becsülték meg magukat, nagyon is otthon érezték magukat, és szabályos randalírozást vittek végbe. Kaja, pia, csaj meg disznó. Sok. És ez már sok volt a vezérigazgatónak is, úgyhogy a vidám vadászok szerződését nem hosszabbította meg. A sértett vadászok pedig megkezdték a kijárást. Országgyűlés, minisztérium, ÁPV ZRT. A vezérigazgatót raportra rendelték a Duna partjára. Választás elé állították: vagy aláír, vagy másnap mehet nyugdíjba. A szakembernek volt kurázsija, ment. A vadászcsapat maradt. Azt rebesgetik, jól fizető kuncsaft.
Nemrég egy honvédségi kezelésben lévő erdőgazdaságnál jártam, s fölidéztük a Czinege-korszakot. Nem szívesen beszélnek erről, meg is értem. Elképesztő dolgokat hallott az ember, ha csak a fele igaz, az is szörnyű. A helikopter már akkor is játszott. De úgy tűnik, a hagyomány folytatódik. Búvópatakként föl-fölbukkan.
De, hogy miért is jutott mindez az eszembe, azt csak most hozom szóba. Tasó László országgyűlési képviselő hozta nyilvánosságra az egyik erdészeti társaságnál történteket, miszerint az állami vadászterületet egy érdekcsoportnak adják át, vagyis az állami tulajdon kezelői kiengedik a magánszférába. Ami önmagában nem meglepő, hisz’ számos példát látunk erre nap, mint nap. Csakhogy a gazdasági racionalitás éppen ennek ellenkezőjét diktálná. A terület hasznosítása jól jönne az erdészeti társaságnak is. Cui prodest?
Az alföldi egykori kormányvadászházban érdekes fotók lógnak a falakon. Például sokezres teríték. Szinte hihetetlen, amíg a szem ellát, fácán borítja a havat. A képalából megtudjuk, hogy pártunk és kormányunk vezetői voltak a tettesek. Régi szép idők – gondolják egyesek. Már ami a terítéket illeti.
Nyugdíjba ment az erdészeti hatóság egyik oszlopos tagja, aki következetesen küzdött az elviselhető vadlétszám beállításáért. Az utódja vajon melyik oldalra áll? Úgy hírlik, kiválasztott az illető.
Az Országos Erdészeti Egyesület vezetői között vannak, akik rendet szeretnének tenni a vadlétszám dolgában. Jövőre parlamenti (és egyesületi) választások lesznek. Vajon az új rezsim belenyúl-e a darázsfészekbe?
Pedig előbb-utóbb bele kell nyúlni, mert ilyen terhekkel nehezen védhető az erdészszakma.
Kaja, pia, csaj meg disznó. (Z.Z.)