2012. november 19. - Erdőirtás, génmanipulált kukorica, dinnyeföldön fürdőző gyerekek és félelem – a közönséget rendkívüli módon megosztó Mi a magyar? kiállítás után a Műcsarnok egy bulvárosan véres tárlattal most épp azt mutatja meg, milyennek látja Magyarországot, a magyar vidéket az idén 60 esztendős Bukta Imre.
- Ezekkel a mondatokkal indítja írását lapjában Csejtei Orsolya.
Majd így folytatja: Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója, egyben a kiállítás kurátora a Bukta-tárlat kapcsán nem vár heves, ideológiai indíttatású támadásokat. Szerinte a másik Magyarországot „nem a napi politika, nem a kultúrharc határozza meg, ott egészen mással foglalkoznak az emberek, mások az értékek. A vidéki Magyarországnak nagy ereje van – teszi hozzá –, még ha ez innen a fővárosból nem is nagyon látszik. Sőt, egyfajta alternatívát jelent ahhoz a Magyarországhoz képest, amit a média által teremtett virtuális világból megszoktunk.”
Bukta Imre kiállításán ez a másik Magyarország mutatkozik be a közönségnek. „A mai magyar falukban élők otthonaiban mindenütt ott bujkál a félelem” – magyarázza Bukta Imre, miközben bemutatja a legelső terem vidékiház-installációjának vetített típuslakóit: az újgazdagot, a nyugdíjast, a cigányt és a parasztasszonyt. Az ajtó nélküli, négyféle homlokzattal kialakított házikó ablakai minden oldalról betörve: az egyik oldalon tégla repült be, a másikon sörösüveg, sőt van olyan „oldala” is a háznak, melyet fegyverrel soroztak meg…
Körben a falakon hatalmas festmények, mindegyiket a vidék szeretete, és a vidékért való aggódás hatja át. A képeken Bukta Imre szülőfalujának emberei, a mezőszemereiek bicikliznek, dolgoznak, imádkoznak, kocsmáznak – élnek. A zömében újonnan készített installációk mellett láthatjuk többek között az Egy darab ősz üvegoszlopba zárt faleveleit, melyről a hatalomnak annak idején 1956 jutott eszébe. Be is tiltották, egy másik, trágyalével készült alkotással egyetemben, melyben rendszerkritikai elemeket véltek felfedezni. Lelakatolták a kiállítótermet, s mire Buktát végre beengedték, hogy „takarítsa el onnan azt a sok szart”, a képen a trágyából fű sarjadt. Bukta Imre kezei alatt művészetté érik a kukorica és a krumpli: hatalmas, faltól falig installációban alakul végtelen feszületté édesapja utolsó kukoricatermése, a mezőszemerei emberek kezébe adott, gigantikus kukoricamutánsok pedig a reális világ abszurditásáról mesélnek. Az abszurdba belekapaszkodva Bukta még egy, a Műcsarnok boltjában megvásárolható álbulvárlapot is készített, melynek címlapján egy óriáskukoricát szorongató parasztasszony vetekszik az újságosstandok bábura mázolt celebjeivel.
Bukta Imre a Műcsarnok kiállításán azokról az emberekről szól, akikre nem szoktak sok szót vesztegetni: a névtelenekről, az örök vesztesekről. Azokról, akiknek a helyzetét hátrányosnak nevezi a tudomány és a politika. Szegényekről és védtelenekről, munkájukat elvesztett parasztemberekről, csellengő cigányokról, nagyotmondó, ábrándozó falusi elöljárókról. A hozzájuk való viszonyunkról: a hazaszeretetről.
Csak azért idéztem ilyen hosszan ezt a látszatra művészetkritikai szöveget a hetilapból, hogy illusztráljam, miként terjeszti a hülyeséget egy-egy (belvárosi) újságíró, aki maga még soha nem látott erdőirtás, de még fakitermelést sem, de már olvasott ilyesmiről valahol, valamikor. Az nem is volna baj, ha mondjuk egy-egy tollforgató úgy marad... De az újságírók jellemzően terjesztik az „ismeretet”, még ha az butaság is. Ezért veszélyes az ő butaságuk, pardon, téves ismeretük.
És éppen ezért kell minden egyes alkalommal, fáradhatatlanul rávilágítanunk tévedésükre, rosszul tájékozottságukra, félreértésükre stb.
A legutóbb egy erdélyi napilap hölgymunkatársának írtam ez ügyben. A legnagyobb meglepetésemre válaszolt, és megköszönte a helyesbítést. Igazán dicséretes, mert általában a jó szándékú bírálatot sem szokták köszönettel fogadni. Vagy válaszra sem méltatnak, vagy még nekik áll följebb…
Levelem megírtam ez esetben is. Várom, kapok-e választ. Z.Z.