2017. március 16. - Várszegi Asztrik: A figyelmes erdőjárás felér egy lelkigyakorlattal – Pápai Gábor szöveggyűjteményéből
Nem könnyű feladat nekivágni a mégoly fürge betűfaló lélekvesztőnkkel sem, ennek a szövegtengernek – mit tenger –, óceánnak, ennek a 330 oldalnak, a kép nélküli betűtengernek, amit Pápai Gábor Erdészeti Lapokban megjelent írásai jelentenek kötetbe szerkesztve. Értem persze, nem futotta illusztrációra, pedig nagy kár, hisz’ tudjuk, Gábor ugyanolyan jó szemű fotós, mint amilyen jó tollú író. Mondanám, majd a második kiadásban…
Megértem, hogy Pápai Gábor is deviáns lett anno, akár e sorok írója. Aki oly erősen involválódik egy gépi fakitermelés során a fák életével-halálával, az nem lesz igazi termelő szakember. Erről az érzéséről vall a Tisztelet nélkül című riportja.
Az antológia „mellékhaszonvétele”, hogy tanulságul szolgál a tollforgatóknak, miként válasszuk meg a jó interjúalanyokat, érdekes embereket. A teljesség igénye nélkül: Grétsy László, Várszegi Asztrik, Habsburg Ottó, Göncz Árpád, Boross Péter és mások.
Nézem a kötet borítóját, merengve, majd’ elmerül a szövegtengerben. Ezek a merengések ajándékozták meg az olvasót azzal a sok szép, míves írással, ami gazdagította, felfrissítette a sok-sok száraz szakszöveget.
Azt nem sikerült kiderítenem, hogy mi is általában a logikája a szövegek egymásutánjának. Csupán egy-két írást vélek rímelni a szomszédjára.
Rövid, de súlyos tényeket közöl a „Magyar az, akinek Trianon legalább fáj” című rövid írásában. Az erdőterület és erdősültség adatait. Ma megcéloztuk elérendő célként az akkori 27 százalékot. (A cím eredetét vitatják, többen Illyés Gyulának tulajdonítják.)
A harmadik oldal című visszatérő írások keletkezésénél magam voltam a „bába”. Javaslatomra indult el ez a szerkesztői műfaj a lapokban. Ez nem afféle vezércikk, de mégis véleménycikk, a szerző álláspontja, esetleg a szerkesztőségé. Lehetőséget ad a napi-heti-havi robottól való elszakadásra, vagy éppen az aktualitás megragadására. Súlyos koloncként is megélheti a szerkesztő(ség), de inkább a szabadság lehetőségét kell élvezni.
Borúlátóan lehangoló az „Erdész, ki itt dolgozol, hagyj fel minden reménnyel” című riport, mely a falopás keresztmetszetét láttatja. Erdészkalauzai meglehetősen sötét és reménytelen képet festenek Ózd környékének szociális és bűnügyi helyzetéről. Ismerem, magam is bejártam a vidéket, sőt konferenciát is szerveztünk e témában anno. De akkori jó hír volt, hogy ennek eredményeként született meg a Legfőbb Ügyész állásfoglalása a természetkárosításról, ami börtönbüntetéssel fenyegette a falopást.
Régi mániám a szarvasgombászat. Ebben is egyetértünk Gáborral, fontos, hogy ezt a mellékhaszonvételt pártolni kell. Csak azon gondolkodom, vajh, a társaságok miért nem látnak ebben fantáziát? (Tisztelet a kivételnek: NEFAG, Mecsekerdő).
Maradhatunk-e a kaptafánknál? – teszi fel a kérdést egyik tudósításában, melyből kiderül, milyen komoly viták folytak 1992-ben a vad körül. Változott a helyzet? Ment-é előbbre a világ?
Érdekes történeti közlemény az egyesület (a német nevű) alakulásának körülményeiről (78. oldal). Jellemző, hogy a 61 alapító között egyetlen magyar nevűt sem lehet föltalálni. Ennek ellenére milyen hazafias csapattá vált az erdésztársadalom! Kolácsek úr indítványozta saját folyóirat megalapítását.
Demosz versus démon. Az egyesületi választások befolyásolásának kísérletéről ír egy A harmadik oldalban (2006. április). Micsoda időket éltünk…
Lefelé a létezés lejtőin – címmel számol be Bogár László előadásáról, amelyet még az azóta lebontott egykori MTESz székházban tartott erdészeknek. Sokan voltunk, de nem elegen. Szomorú, szigorú tényekkel szembesített a professzor. Ide másolom utólagos reklámnak a könyve és előadása főbb fejezetcímeit: Korunk, mint a megvalósult abszurditások birodalma; A globalitás, mint evolúciós zsákutca; A szocializmus a zsákutca zsákutcája; és a csattanó: A rendszerváltás, mint Magyarország felszámolása.
Nem maradhat el a tisztelgés a 15 éve hazánkban vállalattal jelenlévő Stihlről sem. Azóta már ünnepeltük a negyedszázados évfordulót is!
A Csárdás vagy tangó? című tudósítás egy természetvédők által kezdeményezett vitafórumról szól. Haraszty László, akkori természetvédelmi államtitkár tartott bevezető előadást, amelyben sok, ma is időszerű témát vetett föl. Akkor akut kérdés volt a hektár tízezrek védetté nyilvánítása, elvétele. Gémesi József, akkori ÁPV Rt. igazgató-helyettes a védett területek felülvizsgálatát vetette föl. Nincs új a Nap alatt.
Kedvenc témám a 2003-ban Québecben tartott XII. Erdészeti Világkongresszus. Hazánkban erről az eseményről két közlemény jelent meg – interjú Csóka Péterrel, aki a magyar delegáció tagjaként a kongresszus egyik alelnöke volt – a másik a ForestPress-en. A hírportálomat akkor alapítottam meg, mert fölháborított, hogy erről a világeseményről, amelyen fél tucat magyar küldött is részt vett, egyetlen sor, hang nem jelent meg a hazai médiában. „Az erdészek számára szerte a világon az a legnagyobb kihívás, hogy megértessék és elfogadtassák a társadalommal azokat a szempontokat, amelyek az erdészszakma alapjait képezik.” – vagyis a partikuláris érdekeinket. De ehhez nagyságrenddel hatékonyabb kommunikáció kell, hogy az érdekeinket társadalmi érdekként tudjuk elfogadtatni. Nem én mondám: „Úgy tűnik, eddig nem voltunk képesek arra, hogy hatékonyan tudjuk képviselni érdekeinket, ezért aktívabbaknak, kezdeményezőbbnek kell lennünk.”
A Nyúl a bokorból című vitairata politikai vitairat is lehetett, hisz egy akkori miniszternek szól a válasz. Az idő tájt én a kormánypárt parlamenti képviselőcsoportjának sajtófőnöke voltam, be tudom mérni a tárcavezető informális hatalmát. Lehet, hogy a tárcája sajtósa jelezte a cikket, de hozzánk nem jutott el a híre. Az Erdészeti Lapokat nem szemléztük…
A következő oldalakon a szakma jeles képviselőivel készített interjúk, emlékezések sorjáznak. Amolyan mini „Gyökerek és lombok”. Fontos szövegek.
Csodálatos a sikárosi „Micsidi” epizód, amelyből megtudjuk, hogy miként működött a jelentési kötelezettség, és milyen emberi kapcsolatok születhettek akkor tájt.
Egy másik gyöngyszem a Szulyovszky-portré, a Nyíri-erdő 48-as gyűjteményének alapítójáról. Ez is kötelező olvasmány.
Apró remekmű az Útközben, a lemerült mobilról, az adóellenőrökről és az inkognitóban lángost sütő erdőmérnök-anyukáról.
Egy elrettentő olvasói levél is helyet kapott, aminek a tanulsága az, hogy a közönségkapcsolat bizony tanítandó („Tanulságos”). Szerencsére az egyenruhakérdés mára megoldódott.
A 2001-es tiszai árvíz pillanatképe, a gáton egyensúlyozva a segélykonzervekkel.
A szövegtengerben egy palackposta is felszínre kerül. Pápai Gábor másik főműve, a fölbecsülhetetlen értékű „oral history”, a Gyökerek és lombok aktuális kötetének segélykérő reklámja. Sajna a szakma nem gondozta, gondozza saját gyökereit, lélektörténelmét.
A fatolvajok és az erdész egymásnak feszülő lelkivilágát rajzolja meg kitűnő érzékkel a szatmár-beregi riportjában (Az eb). Az erdei szemétgyűjtés tanítómeséje pedig a Zsófi című miniatúrája.
Megismerkedhetünk a „disszidens” erdőmérnökkel, akit maga Karol Wojtyla „vizsgáztat” erdésztudományokból, hogy aztán pápaként lovaggá emelje.
A „Ne adjuk oda!” című riportja igazából politikai vitairat. Arról szól, hogy az egykori Tisza-kastélyban berendezkedett erdészgyermek-kollégium megmaradhat-e vállalt hivatását szolgálni. Nem tudom hogy’ alakult a sorsa…
Azt sem tudom, hogy a Soproni Egyetemi Színpad történetének megírását célzó fölhívása mily’ eredménnyel járt. Abban viszont mélységesen egyetértek Gáborral, hogy az Alma Mater Almanachjából eléggé el nem ítélhetően kimaradt ez a fejezet…
Az ilyen széles spektrumot felölelő, „populáris”, de örök értékeket fölmutató Erdészeti Lapot vétek eldugni a nagyközönség szeme elől. Nincs mit szégyellnünk, ki kell lépni a piacra. Én megmondtam. Már régebben. De azt is megtudhatjuk az antológiából, hogy a fogorvosi váróban is termékeny talajra hullhatnak az EL mutatványszámai (Fogorvosnál).
A „Békét a jóakaratú erdészeknek” igazi szakmai „rekviem”. Egy bakonyi bükkösben tett nosztalgiakörúton szakadnak fel a nem oly régi múlt emlékei a területet egykor kezelő erdészekből, egyáltalán nem nosztalgiázva, hanem komoly szakmai érvekkel telítetten.
Személyes megemlíttetés okán hozom föl a korábban rendszeres újságíró-találkozókat. Régi (másik) mániám, hogy – Esterházyt parafrazálva: ’így gondozd az újságíródat’ –, vagyis jó és szoros, rendszeres kapcsolatot kell tartani azokkal az újságírókkal, akik agrár-erdészeti témákkal foglalkoznak. Ezt a célt szolgálták ezek a szakmai kirándulások. Kár, hogy elfogytak…
Föllapoztam az archívumban a „paradigmaváltást” megelőző 1990. évi 6. számot, amit még Solymos Rezső jegyzett. Meglehetősen száraz, tudományos vagy gyakorlati írások. Bizonyára hasznosak. Az elköszönő írásában a főszerkesztő megfogalmazza az olvasótáborral kapcsolatos frusztrációját, a bírálatok megjelenését, a javaslatok hiányát. Ezzel a jelenséggel magam is találkoztam, amikor a 2005-ben közvélemény-kutató kérdőívet mellékeltünk a laphoz. (A harmadik oldal – 72.o.) Akkoriban volt vagy 3000 olvasónk. Írd és mondd, 98 válaszkérdőívet kaptunk vissza.
Gyakorlott közvélemény-kutatóként természetesen van lehetséges magyarázatom, de ez maradjon az én titkom.
Ennek ellenére ma is javasolom, hogy meg kellene ismerni az olvasók véleményét, igényeit. Egy-egy személyes közlés messze van a reprezentativitástól.
De haladjunk tovább!
Az 1991. évi első számban beköszöntött az új szerkesztőség, új név, a régi-új elnevezés alatt: Erdészeti Lapok! Ismét. A szöveg Pápai Gáboré, s ez kiderül a kötetéből is, ahol újraközli a 111. oldalon. A borítón büszkén virít a szöveg: cxxvI.évfolyam.
A háttértárgyalásokat már nem tudom pontosan fölidézni, de nyilvánvalóan a rendszerváltozás szakmánkra vonatkozó hozadéka ez is.
A beköszöntőben Schmotzer András, az idei OEE elnök szigorúan fogalmaz közös cselekvésre buzdító írásában. Legalább államtitkár-helyettes kell a szakma élére. (Húsz évvel később megkaptuk.) Jó érzékkel reagál az életre: Mind több ember érdeklődése fordul a természet felé, segítenünk kell őket, hogy a „jó irányba forduljanak”. (Az erdészeti kommunikációról beszél, de még nem tudja…) Ebben benn foglaltatik az, hogy nem csak a szakmának kell(ene) szólni a lapnak. De nem volt falra hányt borsó a tettrekészség, fogadta őket a miniszterelnök, sőt később találkozott a szakma szélesebb körű képviselőivel is az Agrárpalotában. Ráadásként pedig megfúrták az akkori, nagy hirtelen előkapott vadászati törvénytervezetet.
De lássuk mi is történt a miniszterelnöki kihallgatáson!
A tárgyalás során érintett főbb témák a következők voltak:
–Az erdő szerepe, helye, jelentősége
– Az erdő tulajdonviszonyai. (Felvetették, hogy az erdő- és vadgazdálkodás, valamint a vadászat átadása az önkormányzatoknak milyen veszélyekkel járna.)
–Az erdészet szervezeti kialakítása
– Az erdőgazdálkodás financiális kérdései, a piaci helyzet
– Az erdőtelepítések növelése
– Az oktatás és a kutatás szerepe és helyzete
–A külföldi kapcsolatok fokozása
Csupa fontos, stratégiai téma. A szomorú az, hogy ugyanezek a kérdések ma is rendkívül időszerűek.
De az egy más világ volt.
Akkor 6000 azaz hatezer tagja volt az OEE-nek. A Magyar Posta terjesztette a lapot, igaz, fotókat nem tudott reprodukálni a nyomda. (Ezt igazából nem is értem…) De már ismerték a „repülő oldal” gyakorlatát, vagyis a lapzárta után érkező legújabb híreknek fönntartottak néhány oldalt. És fizettek honoráriumot! Ezt a jó szokást előbb-utóbb újra föl kell eleveníteni. Ezt csak viccként írom ide: előfizetés díja egész évre 360 forint.
No, de térjünk vissza az elmúlt negyed évszázad főszereplő főszerkesztőjére.
Pápai Gábor írásai jelentették az elmúlt negyed században megjelent lapszámokban az emberit, a humán tényezőt. Egy szaklap mindig hajlamos elidegenedni, elszakadni az élettől, az embertől. Pedig mi végre volna mindaz, amit papírra rónak a szerzők?
Gratulálok Gábor, markáns, emberi nyomot hagytál a hazai erdészettörténetben. Köszönöm! Zétényi Zoltán
A könyv magánkiadásban jelent meg.
Megrendelhető a 30/9715 255 telefonon.