Búcsú Bacsa Árpádtól
Kedves Árpi!
Ez az utolsó, egyoldalú beszélgetés, nem marad köztünk, rokonaid, barátaid, tisztelőid előtt hangzik el.
Neked mondom, de az itt maradottaknak szól.
Leírtam és felolvasom, mert még így is igen nehéz volt szavakat találni.
A Karácsonyra készülődtünk, éppen Advent utolsó vasárnapja volt, amikor elért bennünket a szomorú hír, hogy Bacsa Árpád Kaán Károly Emlékéremmel kitüntetett erdésztechnikus, földmérő üzemmérnök, 12 éven át, a Szegedi Erdőtervezési Iroda igazgatója, 2005. december 18-án, türelemmel viselt, hosszantartó súlyos betegségében 55 éves korában elhunyt.
Akik, együtt dolgoztunk Veled, akik közel álltunk Hozzád, az utolsó nehéz időkben is reménykedtünk, bizakodtunk, bár tudtuk, hogy gyilkos kór támadta meg fiatal szervezeted.
Te magad adtál példát, hogyan kell az élet – halál mezsgyéjén is fegyelmezetten, kemény akarattal viselni a sorsot.
Mégis megrendülten állunk ravatalodnál, mert nagyon nehéz felfogni a történteket.
Nem azért, mert lázadni akarunk, nem.
Tudjuk, hogy az egyetlen, ami halállal végződik, az élet.
Mégis a kérdések sorára próbálunk választ találni.
Miért?
Miért éppen most?
Miért éppen velünk történik?
Nem lehetett volna így, vagy úgy?
Nem lehetett volna máskor?
Nem.
Bármilyen nehéz is bele kell nyugodnunk.
Meg kell tanulnunk, nélküled élni.
Szegvárról indultál, és az erdész pályát választottad.
Az, hogy erdésznek lenni, nem egyszerű foglalkozás, hanem az életnek egy különleges minősége, számodra teljesen világos volt.
Olyan iskolában – a Szegedi Technikumban – szívhattad magadba a tudást és az erdészhivatáshoz szükséges szakmai alázatot, amelyről és tanárairól mindig nagy-nagy szeretettel beszéltél, írtál. Idézem, egyik legutóbbi írásod néhány sorát:
„Nagyszerű emberekből álló tanári kar egyengette utunkat mind az iskolában, mind nevelőtanárként a kollégiumban. Nem egyszerű iskolai oktatásról volt szó, hiszen a még gyermekként önállóvá váló, kollégistaként élő „gyermekemberek” oly korban voltak, amikor a tudás megszerzése mellett a klasszikus értelemben vett nevelés meghatározó egy ember életében. E téren is sokat kaptunk akkori tanárainktól, akik sokszor „pótszülőkként” is foglalkoztak velünk. Külön szeretnék megemlékezni a mindannyiunk által tisztelt és szeretett tanárunkról, Szecső Jánosról. Szeretetét legalább annyira éreztük, mint szigorúságát. Szakmai tudását legalább annyira értékeltük, mint sajátos humorát, emberségét.
Az akkor már beteg Szecső tanár úr – többek között ezeket írta a ballagásunk alkalmából, ahová nem tudott eljönni:
„Bizonnyal voltak köztetek, akik annak idején énbennem látták a technikum legszigorúbb tanárát, de tudnotok kell, hogy minden fáradozásom arra irányult, hogy becsületes jellemű és tudásban a lehető legjobban felkészült ifjúság lépjen az életbe, mely sokszor zordabb a legszigorúbb tanárnál is! … Ne tűrjetek semmilyen szabálysértést vagy bűncselekményt a Mi közös kincsünk, az erdő ellen, de Ti járjatok elől becsületben és fegyelemben példaképül..”
Kedves Szecső Tanár Úr! Nem volt hiábavaló a fáradozás! A szigorú, de szerető és emberséges tanári kézből hintett magvak jó termőtalajra találtak. Bacsa Árpád egyike volt azoknak a becsületes jellemű, tudásban a lehető legjobban felkészült szakembereknek, akik egész életükben szolgálták közös kincsünk, az erdő javát.
A katonaság előtti félév – Ceglédi Erdészetnél töltött – gyakornoki időt leszámítva, az erdőrendezést választottad élethivatásnak, az erdész szakmának azt a területét, ahol az erdő fennmaradásáért folytatott küzdelemben sohasem lehetett gyors és látványos sikerekre számítani, ahol a kitartóan végzett tisztességes munkának – legtöbb esetben – csak a távoli jövőben remélt haszna kecsegteti az erdészt, és ezért a jelenben kell naponként áldozatot hozni.
Drága Árpikám!
1973-ban kerültél az akkor öt éve működő Szegedi Állami Erdőrendezőséghez, ahol az első terepi szezonod együtt kezdtük, Tázláron, és folytattuk még kilenc esztendőn keresztül közvetlen közelségben dolgozva, majd újabb húsz esztendő, amikor egymástól ugyan – fizikai értelemben – távol, de soha el nem távolodva, egy munkahelyünk volt.
A nyugdíjazásomat megelőző három esztendőben én megpróbáltam a szakmát egy másik síkon szolgálni, erről is sokat beszélgettünk, kapcsolatunkon szinte meg sem látszott, hogy nem egy helyen dolgozunk. A sok szép közös emlék – amely az erdőrendezői élet sajátosságaiból adódóan, szinte együtt élve gyűlt össze évről-évre – megmarad, miénk marad, az egész erdőrendezői nagy családé, elkísér bennünket addig az útig, amelyet te már megjártál.
Sokunknak adtál példát, hogyan kell kitartani, a kitűzött célt elérni, erő fölött teljesíteni, erdész elődök által megteremtett alapokhoz hozzáadva az erőt, tudást, hitet, azokból újat alkotni.
Végig jártad az „erdőrendezői iskolát”, a szegedi ranglétrát fokról-fokra. Tizenkét éven át vezetted az Irodát sikeresen. Az Általad vezetett Iroda, az elmúlt évtizedben elismerten túlterhelt szervezeti egység volt.
Feladataidat lelkiismeretesen, pontosan végezted, fegyelmezett, jó szervező szakemberként. Jelentős érdemeid vannak abban, hogy az iroda munkájában a földmérés és az adatfeldolgozás új módszerei teret nyertek, hogy a digitális térképkészítés az erdőtervezői gyakorlat részévé vált.
Következetes, magas követelményeket támasztó, de emberséges vezetői magatartásodnak is köszönhető, hogy az irodánál az erdőtervezők ígéretes, új fiatal nemzedéke van kialakulóban.
Kedves tanáraid tanácsai, intelmei elkísértek életutadon. Nem hagytad abba a tanulást, mindig képezted magad. Földmérő üzemmérnöki diplomát szereztél, majd rendszerszervezői oklevelet és földmérői minősítést.
Nem csak a munkában, hanem a közösségi élet különböző területein is sikeresen tevékenykedtél. Mindig jó érzékkel, nagy hozzá értéssel tudtad munkatársaid ügyeit kezelni.
Igen közkedvelt, népszerű alakja lettél az erdőrendezők országos sport eseményeinek, számításaim szerint legalább 25 éve tartanak, melyeknek eleitől fogva szereplője és az utóbbi években vezetője, irányítója voltál. Sokszor vállaltál társadalmi funkciókat, szűkebb pátriádban, legyen az Erdőrendezőségi Bérkilövő Vadásztársaság, Országos Erdészeti Egyesület helyi csoportja, és még sorolhatnánk, de nem véletlenül választott az Állami Erdészeti Szolgálat Szakszervezeti Bizottsága sem elnökének. Ez egy másik alkalmi közösség volt, ahol lehetett egyengetni munkatársak, rászorultak és rászolgálók göröngyös útjait. Sokrétű, nagy energiabefektetéseket igénylő feladatokat vállaltál, sokat dolgoztál másokért, mások helyett is.
Most, búcsúznom kell Tőled valamennyi munkatársad, az erdőrendezők nevében, közöttük vagyok én is.
Engedd meg, hogy még egy munkatársuknak külön helyet adjak, a búcsúzásnál. Nem lehet itt. Sok ezer kilométer választ el tőle bennünket. Amikor vette a szomorú hírt, az alábbi levelet küldte el az ég csatornáin:
Tisztelt Munkatársaim!
Mély megrendüléssel olvastam a gyászhírt, annak ellenére, hogy tisztában voltunk vele, hogy Bacsa Árpád kollégánk gyógyíthatatlan betegségben szenved. Olyan barát és kolléga távozott közülünk, aki hittel, szeretettel és alázattal szolgálta ezt a szakmát és munkatársait, hosszú, hosszú éveken át, nehéz időkben és szebb napokon egyaránt. Szaktudása, munkájának szeretete sok szép eredmény elérését tette lehetővé, amit nem csak Ti, a közvetlen munkatársak, hanem a szakma szélesebb köre is nagyra értékelt.
Vidámsága, a szűkebb és tágabb közösség iránti elkötelezettsége nagyon fog hiányozni, vezetői értekezletről és sportnapokról egyaránt, mert bármivel foglalkozott is, azt mindig derűvel és a társak iránti szeretettől vezérelve tette. Megható volt látni, ahogy a rámért szenvedés közepette is ez a vidámság és életszeretet segített megőrizni a hitet és adott erőt ahhoz, hogy nyíltan szembenézzen a megváltoztathatatlannal.
Csodálattal hallgattam egy héttel ezelőtt, ahogy a jövőről beszélt: pontosan ugyanúgy, ahogy eddig bármikor, pedig olyasmiről volt szó, amit az ember alig-alig képes elfogadni: arról, hogy ez a jövő nagyon rövid és ellentétben a megszokottal, ismert. És mégsem volt benne semmi csalódottság, elkeseredettség, mert úgy érezte, olyan család, barátok és kollégák állnak körülötte, akik széppé és gazdaggá tudják tenni az életet, akkor is, amikor az utolsó lépések vannak hátra.
Szomorúan hajtok fejet egy kiváló munkatársam és barátom előtt, és kérem, tegyétek ezt Ti is. Számomra igazi megtiszteltetés volt, hogy együtt dolgozhattunk.
Csóka Péter
Kedves Árpi!
Az, hogy ki, mit hisz a halálról, halottakról, magánügy. Nem is szeretnék egy búcsúbeszéd kapcsán beleavatkozni. Egyet biztosan tudok. Amit kezed munkájával, teljes lényed alkotó erejével itt hagytál nekünk, azokban tovább élsz, velünk maradsz, azok Tőled el nem idegeníthetők, mindig rád fognak emlékeztetni.
Jó, olykor elcsendesedni egy mozgalmas, zajos nap után, félrevonulni, egy kicsit egyedül lenni, egyedül lenni azokkal, akiket szeretünk, akikre gondolni is jó.
Tegyük ezt most, itt átvitt értelemben. Csendesedjünk el szeretett barátunk, munkatársunk mozgalmas, olykor zajos életének befejeztével. Gondoljunk őrá, aki miatt most együtt vagyunk, és tartsunk egy kis önvizsgálatot. Megtettünk-e mindent, amíg lehetett? Nem azzal hitegettük-e magunkat, hogy majd a következő alkalommal. Hittük, lesznek még alkalmak, és észrevettük egyszer csak, hogy elfogytak az alkalmak, nem lesznek, csak voltak és megismételhetetlenek.
Kedves Árpi!
Most, amikor sírodnál jöttük össze, nem kívánok senkitől fogadalmat, csak azt kívánom, hogy a jövőben ne akkor vegyük észre, hogy valakire szükségünk van, valakinek szüksége van ránk, amikor már hiányzik közülünk.
Az imént említett írásodat azzal kezdted, hogy ötven év nagy idő egy ember életében, de nem nagy idő egy iskola életében.
Te 55 évet jártál az élet iskolájába, elvégezted a Rád rótt feladatot.
Aki neked erőt adott, hisszük ad nekünk is, hogy hozzád hasonlóan becsülettel helyt álljunk, ameddig szüksége lesz ránk ennek a világnak.
Tudom, Te is nagy hittel láttad el feladataid, munkáddal az erdőt szolgáltad, az erdő pedig mindenkit szolgál és elkísér – jelképesen szólva – a bölcsőtől a koporsóig. Nekünk, erdészeknek, akik közreműködünk abban, hogy a ránk bízott erdő fáiból bölcsőt és koporsót lehessen készíteni, nekünk is ugyanazt az utat kell bejárnunk, bölcsőtől, koporsóig.
Téged most elkísér az erdő, fájával a fából készült koporsóval (fejfával) – ugyancsak jelképesen – de a szó szoros értelmében utolsó utadon.
Eltemetünk ugyan, de amikor fel-felidézzük az együtt töltött idők emlékeit, tudd, hogy velünk maradtál, a kezed munkája nyomán felnőtt erdőkben tovább élsz.
Károlyi Amynak azzal a három sorával fejezem be ezt az egyoldalú beszélgetést, amelyet kedves, közös főnökünk Csontos Gyula sírjánál is elmondtam:
„A jelen tünékeny,
Kétséges a jövő,
Csak az emlék átölelhető”
Tünékeny életünkben az emléked ölelhetjük át, bízvást tekintünk abba a jövőbe, amely egy erdész számára egyáltalán nem kétséges: AZ ERDÕ ÖRÖK.
Nyugodj békében, üdv az erdésznek!
Elhangzott, Bacsa Árpád temetésén, 2006. 01. 06.
Halász Gábor