2011. november 13. - A magyar nyelv ünnepén emlékezzünk Wagner Károlyra, a magyar erdészeti szaknyelv megteremtőjére - Bedő Albert feljegyzése szerint. Megemlékezés Kisiblyén 1900. július 1-jén
„Miután a kísérleti állomásnak teljes elismerést érdemlő működéséről ekként meggyőződést szereztünk, a társaságnak mintegy 60 tagja a Kis-Iblye fölött fekvő hegycsúcsra indult, élűkön elnökünk ő nagyméltóságával, akit a fáradságos út nem riasztott vissza attól, hogy felkeresse azt a helyet a hol Wagner Károly egykoron a magyar erdészeti szakirodalom megalapítását tanulóinak lelkére kötötte. Mintegy fél órai erdei út után felérkeztünk az emlékezetes helyre, hogy kegyelettel adózzunk a magyar erdészet egyik megalapítója emlékének. Egy hatalmas sziklatömb foglalja el a csúcsot, a mely egyszersmint abba a széles nyiladékba esik, a mely a kis-iblyei erdőt két vágássorozatra osztja. Ebbe a sziklatömbbe helyeztette Fekete Lajos akad. igazgató a fehér márványtáblát, a melyen a következő felírás olvasható:
Viselje e csúcs
WAGNER KÁROLY
nevét.
E helyen pendítette ő meg az 1858/59. tanévben
A magyar erdészeti irodalom eszméjét
lelkesülő tanítványai előtt.
Ennek emlékét ünnepelték meg itt a
magyar erdészek
1900. jul 1.
Az emlék előtt összegyűlt társasághoz a leghivatottabb, a ki maga talán legjobban fogadta meg Wagner Károly egykori szavait és legbuzgóbb munkása még ma is szakirodalmunknak, Fekete Lajos a következő beszédet intézte:
» Szeretett szaktársak!
Mélyen tisztelt gyülekezet!
Íme feljöttünk eme csúcsra, a Wagner Károly csúcsára, hogy szívünk legnemesebb érzelmeivel áldozzunk amaz ember emlékének, a ki élete legszebb éveit, egész valóját, egész tetterejét és munkaképességét a magyar erdészetnek és irodalmának megalapítására és kifejlesztésére szentelte. És tette ezt teljes önzetlenséggel, az anyagi haszon reményének teljes kizárásával, tisztán nemzetének és szakjának kiolthatatlan szeretete által indíttatva, vezettetve és gyámolítva.
Szép és igaz történet fűződik e helyhez, a mely Vadas Jenő kollegának az erdőakadémia történetét tárgyaló művében le van írva. Minthogy a nevezett munka szerint Wagner Károly az erdészeti tanszékhez adjunktus gyanánt 1859. tavaszán neveztetett ki, ugyanez év április végén, vagy május hónapja elején kellett történnie annak az akkor igénytelen, de az idők által nevezetessé érlelődött kis esetnek, melyet elbeszélendő vagyok.
Az erdőrendezési gyakorlatok tartásával ő volt megbízva és mint hőn érző magyar embernek, jól esett, ha magyar tanítványaival édes anyanyelvén társaloghat, s azokat a gyakorlatokon idegen elemek nélkül látja maga körül csoportosulva. Az erdőrendezés hallgatóit tehát úgy osztotta csoportokba, hogy az egyikben mind magyarok voltunk. Szép tavaszi délután volt. A még egészen ki nem lombosodott fák között elég élénken szűrődtek át a nap sugarai. Az osztagolás gyakorlati bemutatása végett bejárván az erdőt, mikor e csúcs felé közeledtünk, szóba hozta szeretett tanárunk azt a szomorú tényt, hogy nincs magyar erdészet, nincs magyar erdészeti irodalom. Mindenikünk kérdezte magában, hogy megéri-e azt az időt, mikor annak legalább erőteljes csirái megindulnak. A fiatal lélekben azonban leghamarabb megcsillan a remény sugara.
Midőn e pontra érkeztünk, szeretett tanítónk figyelmeztetett arra, hogy ez a szikla a kisiblyei erdő legmagasabb pontján áll.
Az egyik, akkor még fürge tanítvány azonnal felkúszott és felállván annak csúcsára, lelkesedéssel kiáltotta, hogy itt fognak emléket emelni egykor a magyar erdészeti irodalom eszméje megpendítésének.
Azóta éppen 41 év telt el! És mily változás! Van magyar erdészetünk, van magyar szakirodalmunk! És hála Istennek, a fejlődés útján hatalmasan haladunk! Az eszme, mely akkor csak szerényen, titokban csillant fel bennünk, oly szép valósággá vált, a milyet akkor még álmodni se mertünk!
Uraim! Kedves szaktársak!
Azon 1859-ik évi szerény történetként, melyet most elmondtam önöknek, ezen most az 1900. évben lefolyó kis ünnepséggel a tények hosszú lánczolata köti össze, melyen ha végigtekintünk, lehetetlen fel nem ismernünk abban a magyar nemzet és magyar erdészet ügyét felkaroló gondviselés vezető és gyámolító kezét.
Vezetni és gyámolítni fogja ez a magyar erdészetet továbbra s, sugallani és erősítni fogja annak harczosait, munkásait ezután is mindig, a míg önzetlenül és igaz szeretettel szolgálandják annak ügyét és ne felejtsük el kedves szaktársak, hogy teljes egyetértés köztünk csak akkor lesz, és közös munkálkodásunk sikert csak úgy arathat, ha nem tulajdonítjuk saját személyiségüknek a szépet és nagyot, a mit csak isten sugallata és segedelme által voltunk képesek elérni.
Boldog az, a ki ennek a sugallatnak enged, ellenben jaj annak, a tisztán önzésből és dicsvágyból segít elő valamely, még oly népszerű ügyet is.
Kövessük e tekintetben az önzetlen és tiszta jellemű, szerény Wagner Károlyt. Az ő szelleme, az önzetlen hazafiság és szakszeretet szelleme honoljon örökké a magyar erdészek közt és az ő keblükben.
Díszítsük tehát e csúcsot az ő nevét megörökítő emléktáblával és adjunk kifejezést azon forró óhajtásunknak, hogy Wagner Károly emléke és szelleme a magyar erdészek lelkében örökké éljen!"
Megilletődve hallgattuk e szavakat és hatásuk alatt tértünk vissza a verőfényes magaslatról a már árnyas völgybe(...)
(B.)