2009. január 10. - Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor úgy érzi, ki kell lépnie a mindennapokból, próbára kell tennie önmagát „nem mindennapi”, szokatlan helyzetekben. Ezért „lépünk ki” mi is minden év januárjában a havas télbe, az Istenszéke tetejére a Hargita Megyei Vöröskereszt „Domino” túracsapatának évente szervezett téli túlélő túráján. És mindannyian tudjuk, érezzük, hogy hiányozna, ha ez a túra elmaradna. A túlélő szó használatának „joga” nemrég vita tárgya volt. Mert valójában nem arról van szó, hogy felvonulunk a hegyre, felszerelés nélkül, beássuk magunkat a hóba – se étel, se víz, se menedék, egyszóval semmi – s várjuk, hogy túléljünk nappalt és éjszakát. Azután, ha sikerül, ha megússzuk „szárazon”, büszkén mondhassuk el majd mindenkinek... Azt azért nem állítom, hogy nem voltak diákkorunkban ilyen jellegű kalandjaink. Ezt akkor szüleink felelőtlenségnek nevezték. Igen, az is túlélés, amikor „élesben” megy minden. Nekünk viszont, vöröskeresztes elsősegély-nyújtóknak, a túlélő túra célja elsősorban a veszélyhelyzetek elkerülésére, s csak azután a túlélésre való felkészülés. Természetesen azt is megtanuljuk, hogy szükséghelyzetben mit tegyünk, de eszünk ágában sincs valakit, vagy éppen saját magunkat megfagyasztani csak azért, hogy a hipotermia fokozatait „élőben” tanulmányozhassuk, sem kitenni valakit bármely veszélyhelyzetnek azért, hogy azután megmenthessük. Megtanulunk viszont felkészülni a veszélyhelyzetekre, alkalmazkodni a téli időjárási körülményekhez: hóban, hóviharban, szélben sátorozni, vagy vidáman kibírni az akár mínusz huszonöt fokos hideget is. Megtanuljuk és kipróbáljuk, ha a hóviszonyok engedik, a különböző típusú hómenedékek készítését (hólyukak, hóteknők, hógödrök, hókunyhók); az ember biztonságát, egészségének megőrzését szolgáló feladatokat és elsősegélynyújtási teendőket végzünk, mivel a természetben előre nem kiszámítható, hirtelen változások bármikor meglephetnek.
A január 14–15-i túránkon is ezt tettük az istenszéki sátorozásunk alkalmával, s bár az elmúlt évekhez képest a hóréteg vastagsága idén kisebb volt, azért társaságunk (alig 8 lelkes turista) egész napos sűrű havazásnak, éjszakai jeges szélviharnak „örvendezhetett”.
Ahogy leszálltunk a vonatról Dédabisztrán, gyerekkori karácsonyok hangulata fogadott: nagy pelyhes, ünnepi hóesésben tehettük meg három és fél órás utunkat a tetőre (1381 m). Néhányunk keze kissé megfagyott, így a sátorhúzással lassabban haladtunk, mindenki csendben igyekezett a lehető leggyorsabban előkészíteni az éjszakai szállást. Biztatásul előkerült a pálinkáskulacs is. Egy órán belül álltak a sátrak, pattogott a tűz, forrt a tea, készült a vacsora. Felengedett a hangulat, és a túlélési, valamint elsősegélynyújtási feladatokat témához illő viccek fűszerezték. Tíz óra körül tértünk nyugovóra. A hóesés közben elállt és feltámadt a szél, amely – bár a környék legvédettebb helyén sátoroztunk – nagy erővel rázta a fagyott sátorponyvákat. Másnap reggel hiába vártuk a napot, alig kukkantott ki néhány percre a sűrű ködből. Sátorbontás után még körbebarangoltuk a Széket, majd levonultunk a hegyről. Odalent csepegett a víz, s lekopaszodott, lombtalan, csupasz fák álltak a kifakult, élettelen fűvel borított földön. Vágyakozva néztünk vissza a havas magasságba, az Istenszékét már eltakarták a felhők. Gondolatban búcsút intve a tájnak, megfogadtuk, hogy jövő januárban ismét találkozunk. Zsigmond Éva
