Virágodat a méh kerülte,
nem tépték, mint az orgonát; kalapjához senki se tűzte,
s nem szívta senki illatát;
mert május-esten, mikor sírnak
a holdfény-húrú hegedűk,
ki is kötözné bús csokornak
lelked, a fürtös-keserűt?
Míg tavasszal körüllobog
a Föld övén virágok lángja,
és bűnbe hullott angyalok
vér-ajkával suttog a mályva,
ökölnyi tűz-parázs a rózsa,
a pipacs ég, mint könnyű seb:
– kertek alól zokogva hozza
a szél tömjénes ihleted.
Ó, te földben megfogant átok!
Milyen sors ültetett, milyen
kín facsar ágadra virágot,
mit nem vesz észre senki sem.
Virágba borulni-bomolni,
csak magadnak, mert úgysem lát más! Nem a hervadás tud gyilkolni,
de ez a hasztalan virágzás!
Fűnek, gaznak te magas voltál.
Te már tudtad, hogy mi a Nap.
Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: – Te fa vagy!
S nem voltál elég magas fának, mert nem érted el az eget.
Ágaidra sasok nem szálltak,
így hívtak: – Ó, csak bodza ez!
Erdőkbe vágytál, ligetekbe,
hervadt kertekbe legalább,
vagy csak oda, hol útkeresztre
szórod fürtöd virágporát:
hegyek felé húzó fasorban
estek patkónyomát követni,
a csillagokkal egy csokorba
kötözve – lelked ellehelni;
a lehunyódó ég szemét be-
pillázni, mint a jegenyék,
elzokogni ezüstben égve
porlepte füvek énekét;
lángjegenyék kivont-kard lelkét vágytad, kik utak elején
megnyíló egekbe vezették
a tájat a tavasz szelén.
De megmaradtál egyedül,
átkok, panaszok görcsös bokra,
aki csak térdelve feszül
árkok partján a viharokba.
Botladozó, tördelt zarándok, árnyak nagy kazlai alatt,
keserűn áldod a világot,
s szórod rá csillagaidat.