Egy kicsike országban, ahol egyszer van, máskor meg nincs, de inkább nincs, egy pici faluban él egy öregasszony, akit úgy hívnak, hogy Mari néni.
Rég egyedül lakik, gyerekei kirepültek, az ura szemét is lefogta pár éve. Belebetegedett szegény a szép, új világba. Úgy, hogy mostanság Mari néni a Bodri kutyán meg a tyúkokon kívül nem igen tudott kihez szólni. Ezért is örült különösen, amikor megállt a postás autó takaros portája előtt. Mert mióta nincs postahivatal, autóval hozzák a levelet. A snájdig postáslegényt látva gyorsan igazított egyet a kecelén. De akkor derült csak fel igazán az ábrázatja, mikor megpillantotta a nemzeti színekben pompázó borítékot. Arra gondolt, ez a díszes levél biztos jót jelent.
Csakhogy Mari néninek a hetvenes évek végén készült új szemüvege. Egy darabig jó is volt az akkor. Aztán meg a pénz valahogy gyorsabban romlott a látásánál, így most bizony nem látta a betűket. Pedig nagyon űzte, hajtotta a kíváncsiság, mert nem bélyeg volt a borítékon ám, hanem valami szép piros-fehér-zöld virág. Legalábbis ő annak látta. Ez aztán nem hagyta nyugodni, úgyhogy megkérte Mihály szomszédot, aki épp a kertben tett-vett, ugyan olvassa el már neki, mit írnak abban a levélben. Elvégre ő fiatalember, nemrég ment nyugdíjba, meg szép fényes szemüvege is van. De, hogy az a Mihály miket mondott! Mari néni szörnyen szégyellte magát, mert ő biz a nem fogott fel egy szót sem abból, hogy elnyert egy támogatást és ezáltal valami monitor adatszolgáltatásra kötelezik. Ő annyit logikázott ki az egészből, nyert egy tévét, amit csak akkor kap meg, ha előtte befizet valamennyi pénzt.
- Hohó! Ismerem én az ilyet, aztán meg se píz, se tévé. De engem nem lehet ám olyan könnyen csőbe húzni. Meg a Juszt is megmondta, ne hagyják magukat átverni, becsapni. Kidobom én ezt a büdös francba. Nem idegeskedek én már semmin erre a kis időre, hisz vízkeresztkor betőtöttem a nyolcvanhatot.
Mihály szomszéd forgatta még egy darabig a pecsétes papírt, de csak nem tudott rájönni, mit akarhatnak azzal a monitorral. Így aztán azt tanácsolta, mutassa meg valami tanult embernek. Mari néni a Mónika sót hallgatva végig azon gondolkodott, kinek is szólhatna. Tanító hat éve nincs a faluban, épp mióta bezárták az iskolát. Orvos is csak a szomszéd településen van. Inkább hébe mint hóba. Gyógyszertár nincs, pedig a gyógyszerész még latinul is tud. Akárcsak a pap, de az meg temetéskor jár és a vasárnapi misére. A bolt is bezárt, pedig a Kosári Halbin fiának valami magas kereskedelmi iskolája volt. Már-már úgy tűnt, nincs megoldás, amikor a Jóban rosszban alatt eszébe jutott az az egyszálbélű erdész: a Józsi gyerek.
Csomagolt is neki másnap pár túrós lepényt, úgy kelt útra. Már messziről látta a nagy fekete autót az erdőbirtokos iroda előtt. Józsi erdész, mikor megpillantotta a borítékot, már tudta, mi van benne.
Az MVH-tól jött a levél – mondta.
- Az meg mi ? – vágott közbe rémülten Mari néni. – Én csak az ÁVH-ra emlékszek még 56-bú. Azok seperték ki a padlást, meg vitték el a malacos kocát. Csak nem olyan világ gyün megint?
- Nem, nem. Tessék megnyugodni, ez az egy hektár földjével kapcsolatos, amibe erdőt telepítettünk négy éve. Tudja, erre kapott támogatást. Ezért kell most adatot szolgáltatni. De ehhez először regisztráltatnia kell magát az okmányirodában, hogy majd az ügyfélkapun keresztül, elektronikus úton leadhassa a monitoring jelentést. Különben megbüntetik.
- Miféle kapun, kisfiam? A kiskapun? Ahhoz nem férnek oda az egyszerű emberek. Mán ne haragudjál, nem értem, mit beszélsz. Nem magyar gyerek vagy, te? Nem a Vargáék legkisebb fia vagy? Meg különben is mit akarnak má’ megint az erdővel? Kétszer ellenőrizték, évente látta a városi legfőbb erdész. Meg is dzsípíeszelték, vagy mi a csuda. Hivatalos őstermelőt csináltatok belőlem. Adót is vallottam már miatta. Még bankszámlám is lett az erdő végett. Öregkoromra, ugyan minek már? Szegény apjukom biztos forog a sírjában, annyit emlegetem őt is a kis, rossz főd miatt. Pedig semmi köze hozzá, mert még az apja kapta az első háborús nagyezüstért azt a két hódat. Ő meg visszakárpótolta, mint családi örökséget. Én rögtön el akartam adni, hogy ne legyen vele gond. De szegény megboldogult uram nagyon ragaszkodott hozzá. De sokszor elmondta: Mari, ezzel egészítjük majd ki a nyugdíjunkat, ha már a tehénkét el kellett adni, mert az unióban nem lehet tartani a falu közepén. És hogy milyen rossz az a főd! A gyékényes mellett adták vissza. Ettől silányabb az egész falu határában sincs, pedig az majdnem kétezer hód vót valamikor. De Józsi fiam, te tudod a legjobban, te intéztél mindent. Mink csak fizettünk annak idején állandóan.
Hát erre már Józsi erdész is végigsimított hirtelen felmagasodott homlokán, ahol még nem is oly régen dús hajkorona volt. Majd szomorúan így szólt:
- Hát ki gondolta volna ezt, Mari néni! Én csak segíteni akartam. De látja, nekem sincs időm már az erdőre menni. Állandóan az irodában ülök, meg a hatóságokhoz járkálok intézgetni az erdővel kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat. Lassan annyi fát látok, ami az irodaablak alatt van. De elmondom, mit csináljon. Üljön fel a buszra, magának már úgyis ingyen van. Menjen be a városba, az okmányirodába. Regisztráltassa magát. Aztán keresse meg falugazdászt, meg a számítógépes Janit az alvégen, ő majd megmondja, mit kell csinálni.
Mari néni megfogadta a jó tanácsot. Másnap fel is kerekedett. Felkötötte ünneplő kendőjét, összecsomagolt egy kis ráncos zöldségfélét. Ha már a városba utazik, beugrik a piacra is. Van ott egy-két nagy körmű fiatalasszony, aki majd megveszik az ilyené. Azt mondják, hogy bio vagy mi a csoda.
Na az okmányiroda se várta ám ott, ahol a buszról leszállt. De addig-addig kérdezősködött, míg egy diáklány megsajnálta, s azt mondta, menjen vele. Úgyis pont az iskolája mellett van. Azzal felszálltak egy sárga buszra, s bizony utaztak vagy hét megállót. Csakhogy korai volt még Mari néni öröme, mert a bejáratnál tovább nem jutott. Ott azt mondta egy nagydarab fiatalember, időpontot kell kérni, de aznap egyébként sincs ügyfélfogadás. Aztán elirányította egy kis ablakhoz mégiscsak, ahol egy lányka nagy idegesen addig püfölt valami írógépfélét, míg egyszer csak azt mondta: jövő hét szerda, 10 óra. Azzal az orrára is csapta a kisablakot. Azért nem tért haza dolgavégezetlenül, a zöldségféléket megvették, bár kicsit izgult a piacon, mert az őstermelő igazolványát otthon felejtette.
Másnap Mari néni felkereste a számítógépes Janit, hátha tud valamit mondani. Csak okos ember lehet az, akinek ilyen nagy háza, szép autója van. Nyáron telel, télen nyaral. De hát neki már az apja is művelt ember volt, még tanácselnökként is dolgozott. Mit szépítsük a dolgot, Jani nem volt valami kedves Mari nénivel. Ráadásul egyből a pénzre tért. El is kérte volna a majd kéthavi nyugdíját az ügyintézésért. Erre Mari néni sarkon fordult és otthagyta az ámuló Janit. Úgy döntött, kivárja a hétvégét, akkor majd segít neki az unokája, a Rolandka.
Szerdán újból nekivágott a városnak. Már rutinosan vette a kanyarokat az okmányiroda felé, ahol igen elcsodálkozott a villódzó számokon, sípolásokon. Délben megebédelt a táskájából, aztán békésen üldögélt négy óráig, míg egyszer azt vette észre, egyedül van. Összeszedte minden bátorságát, odament egy fiatalasszonyhoz, és mondta neki, hogy tízre volt híva. Az ügyintéző szíve megesett rajta, miután látta, hogy hiába magyarázza a sorszámosztás, és a villódzó számok összefüggéseit. Az adatfelvétel még haladt is, de utána jött a kemény dió: jelszót kellett mondani, meg kódot. Csakhogy akkorra Mari néninek végképp nem jutott eszébe semmi. A jelszó végül „Bodri” lett. A kód pedig: Lajos1922rózsi. A rózsi csupa kisbetűvel, mert az a dög behítta egyszer-kétszer az urát megkínálni egy kis meleg pitével. Nyugodjanak békében. Mari néni még egy keresztet is vetett. Gondolatban az ügyintéző is, mire végeztek, s gyorsan el is irányította az öregasszonyt a falugazdászhoz.
Szerencsére azt is ösmerte Mari néni, a legkisebb Módos gyerek volt, a Béla, aki azt mondta neki, hogy az adatlapot, amit a levélbe kapott, töltse ki, küldje vissza, és a hétvégén már az ügyfélkapun - a neten keresztül - tud csatlakozni rendszerhez. No ebből újólag nem értett semmit, de úgy volt vele majd megmondja Rolandka. És el is jött a péntek Rolandkával együtt. Mari néni szótlanul gyönyörködött egy sort a kisunokájában, míg az jóízűen elfogyasztotta mind a harminc palacsintát, csak ezután állt elő kérésével.
– Rolandkám, kisfiam! Csak te tudsz segíteni nekem. Be kéne menni a faluházba, mer monitoroznom kell. És ott van csak hozzá számítógép, amin ezt meg tudjuk csinyáni.
A kisunokának úgy torkán akadt az utolsó falat palacsinta, hogy még a szeme is belegúvadt. - Mit beszélsz, Mama, tán elgurult a gyógyszered? - hördült fel a fiú. De nehogy félreértés essék, nem volt ám tiszteletlen, csak nagyon szerette a nagymamáját, ezért alakult ki közöttük ilyen bizalmas viszony.
Mari néni nyomatékul előkotorta a hivatalos papírokat a stelázsi mélyéről. Erre a Roli gyerek ámulva nyomott egy-két sms-t, meg gyorsan felhívta a haverjait és röhögve elmesélte, hogy az öreglánynak monitoringozni kell. Igaz, nem tudja, mi az, de tök jó. Vagy tök gáz? De mindegy is, az biztos, ennek fele sem tréfa. Mindenestre megígérte, másnap, amilyen korán csak lehet, indulnak a faluházba. Mivel Rolandka másnap délelőtt előtt ramatyul nézett ki, nagyanyjának az a sanda gyanúja támadt, kisunokája talán mégsem töltötte az egész éjszakát a másik szobában a jó meleg dunyha alatt. Vagy ha mégis, tán nem egyedül. De hát minek szóljon. Fiatalság, bolondság. Ráadásul Rolandka másodpercek alatt bejutott a rendszerbe a megadott kóddal és jelszóval. A bonyodalmat csak az okozta számára, hogy rálelt a monitoring jelentés 18 oldalas kitöltési útmutatójára. És akkor a kisunoka újból felhördült.
- De Mama, tavasz van és még összesen nem olvastam el 18 oldalt történelemből, csak nem velem akarod ezt áttanulmányoztatni?! Az égiek abban a pillanatban mintha meghallották volna az unokát, és könyörületképpen küldtek egy ötórás áramszünetet. Mari néni, először még reménykedett, várakoztak is egy kicsit. Aztán csak hazaballagtak, mert az öregasszony arra gondolt, mi lesz, ha megint három napra elmegy az áram, mint a hóesés idején. Meg kell tenni az óvintézkedéseket. Az mégiscsak fontosabb, mint a monitorozgatás. Rolandka közben meggyőzte a nagyanyját, hogy kap egy új szemüveget, a faluházban megmutatnak mindent a számítógépen, s el fog ő azzal boldogulni egyedül is. Keményebb dolgok se fogtak ki rajta az életben. Sőt ad neki egy használt rádiótelefont is. Elvégre aki ilyen fontos ügyekkel foglalkozik.
- Van az orvosnak, meg a papnak is – győzködte a fiú. Például a felhívhatod az orvost, hogy írjon fel valami emlékezetjavítót, mert azt látod, hogy a zsebkendőd mind a négy sarkán két-két csomó van, csak azt nem tudod, miért. Vagy szólhatsz a papnak, hogy - életedben először – nem mész a vasárnapi misére, mert a számítógép előtt kell ülnöd. Csak keveset beszélj, mert sokba kerül.
Hétfőn délután aztán elvitte a menyecske a drogériában vásárolt szemüveget, meg egy régi rádiótelefont valamelyik fiók mélyéről. - Majd elmondja Roli a hétvégén, hogy kell használni. Lesz rá ideje, úgyis mindig itt van – tette még hozzá kissé epésen, miközben a kerítésen át beadta a küldeményt.
Másnap özvegy Vidéki Lajosné, született Magyar Mária ismét útra kelt, azt már csak a Jóisten tudja, hanyadjára. A faluházban egy-egy kis segítséggel belépett a rendszerbe. Beesteledett, mire jó szívvel nyugtázta, mégis csak rendes népek élnek errefele, hisz segítettek neki vagy tízen. Hiába na, jó dolog ez az unió, lám itt is hogy összehozza az embereket. Igaz, nem végzett. Pedig az új szemüveggel már lát, olvasni is tud, jó eredménnyel járta ki ő a hat elemit. Amit a Szabad Földbe írnak, azt meg is érti az utolsó betűig, de ebből itt bizony nem sokat fogott fel.
Következő nap hideg élelemmel meg egy termosz teával felszerelkezve elindult, és egész nap az útmutatót olvasta, de csak nem boldogult. Hanem harmadnap már Bözsivel együtt érkezett a faluházba, aki tud könyvelni. Bözsi a városba járt közgazdasági iskolába, volt jó munkahelye, de leépítették. Azóta közmunkás az önkormányzatnál. De hát nem felejt el az ember ilyen dolgokat, főleg ha felfrissítik a memóriáját egy kis sonkával, kávéval, némi papírpénzzel.
Bözsi gyorsan átfutotta a kitöltési útmutatót. Kérte is hamarjában Bözsi a regisztrációs számot, meg a blokkazonosítót. Csakhogy Mari néninek minden papírja otthon maradt.
- Édes kislyányom, majd elhozom hónap, most halaggyunk tovább, ha má ketten is itt vagyunk – sürgette az öregasszony. Bözsi alig tudta elmagyarázni, hogy a gép ily esetben nem enged továbblépni. De aztán ismét felvirradt egy új nap, s csak akkor mutatkozott meg igazán, milyen furfangos teremtés ez a Bözsi. Mert gyorsan rájött ám, hogy ez a sok-sok adat, amit kérnek, Mari néninek még kellemetlenségeket is tud okozni. Meg is mondta, úgy válaszoljon ezekre a cseles kérdésekre, hogy amit eddig vállalt, az teljesítve legyen. Mert ha vállalta például, hogy az iromba tyúk minden másnap megtojik, azt most úgy kell beírni.
Mari néni gondolkodott egy keveset, s arra a belátásra jutott, tényleg vállalt ilyet, csak a Bodri kutyával nem számolt. Mert az a csibész be-beszökött a tyúkólba, ha tojásra fájt a foga. De öreg kutya az már, nem tud megváltozni. Így aztán hogy teljesítve legyen a vállalás, a boltból vett néhány tojást.
- Jaj, Mari néni, azzal nagyon vigyázzon! Rajta van a holland származási billog, maga meg megbukik a keresztellenőrzésen, és minden támogatást vissza kell fizetni - sopánkodott Bözsi.
- Pedig az a hóka hollandus tojás a nyomába se léphet a mienknek. De majd egyszer csak úgy lesznek ezzel is, mint a tejjel. Emlékszel, kislyányom, mikor még megvolt a Riska, a tejjel is micsoda hercehurca volt. Ki tudja, hova, elvitték naponta a jó falusi tejet. A bótba meg csak fehér ivólevet lehetett venni, ami csak akkor látott tejet, mikor a szállító teherautó elment a gulya mellett. Nem itta meg azt még a macska se.
Végre elkészült az a fránya jelentés. Bözsi megnyugtatta az öregasszonyt, ne ijedjen meg, ha levelet kap, hogy valami nem lett jó, majd hiánypótolják. De Mari néni ezt már nem is hallotta, annyira elfáradt, mire végeztek. Úgy érezte, fáj minden csontja, lehet, hogy bolyong benne valami nyavalya is. Hazatérve első dolga volt, kihúzni a gyógyszeres fiókot, de csak üres dobozokat talált benne.
- Bezzeg, ha a vajákos Teri még élne – sóhajtott nagyot - nem kéne pízt adni a drága gyógyszeré. Hiába, szegényt elvitte a nagy tressz, mert a vizítdíj idején annyian vótak nála, hogy nem bírta a nagy hajtást.
Aztán főzött egy jó erős csipketeát, és a sezlonra kuporodva elgondolkodott:
- A Józsi erdészék annak idején az egész faluban negyedannyi idő alatt elültették az erdőt, mint amennyit én ezzel foglalkoztam. De legalább tudom, miért olyan nyiszlett az az ember. Ha nekem ennyi bajom van két hód erdővel, akkor neki mennyi lehet kétezerrel. Meg gondolom, ő nagyban monitoringozik. Az is lehet, hogy már az idén, de jövőre biztosan lesz az erdőben sparheltba való. No, azt hogy őrizzük majd meg. Mert rendőr az nincs a faluba, de még a környéken is csak ritkán. Pestre viszik őket, mert ott mindig van valami ellenállás. Az a sok ráérő ember inkább dolgozna.
Aztán ilyeténképp elmélkedett tovább:
- Abból az erdőből én már úgysem fűtök. Azért se, mert soká vághatok ki belőle. Meg azt mondta a Józsi gyerek, tán le is védték valami természetvédők. Mert a gyékényesben pióca van, az erdőben meg denevér. Azt beszélik, őshonos, védett mind a kettő. Pedig én emlékszem, a piócát a vajákos Teri hozta ide. Azzal gyógyított, meg denevérvérrel. Meglehet, a piócát a kacsa egyeli, de a denevért semmi se bántja. A nagy okosok azt hiszik, hogy a városból védik majd meg a Teri hagyatékát. Itt maradnak azok, mert mi nem bántjuk őket. - Persze mégiscsak fával kell fűtenem, mert épp most úszott el a gázbevezetésre félretett kis pénzem, a monotoringozás miatt. Nem is bánom. Aszongyák, nincs a gáznak olyan ereje, mint a jó, száraz fának. Meg a csapot is bármikor elzárhatják az oroszok.
Mire a második kanál rumot töltötte a teájába Mari néni, úgy érezte, valami csodás tudás birtokába jutott. Rájött, mi is az a vidékfejlesztés. - Lett új szemüvegem, rádiótelefonom, megtanultam a netet kezelni, igaz többször annyit elköltöttem már az egészre, mint amennyit kapok. De mi ez, ha nem a vidék fejlődése – mondta fennhangon, miközben jót kacagott. - Igaz, megbántam már nagyon, hogy erdőtelepítésbe fogtam, de mivel most sok mindent kitapasztaltam, majd elmondom Józsi gyereknek, hogy lehet boldogulni. Bár ez az erdész már nem olyan, mint a régi, szép időkben. Bezzeg a Stholmayer Manó! Az mindig az erdőn volt, ez ki se jut, mert csak a szabályokat nézi. A sok paragrafustú már nem látja az erdőt. De majd besegítek én neki, ha már így kiművelődtem. Majd felfejlesztem én a vidéket. Aki tanácsra szorul, az meg jelentkezhet nálam. Úgyis addig volt fejlett a vidék, míg a magunkfajtán múlt.
Ekkorra azonban Mari néni úgy elfáradt a nagy gondolkodásban, hogy azonmód elszenderedett a sezlonon. Csak sajnos rémálma volt, ami arról szólt, milyen lesz Rolandka sorsa, ha ráhagyja a „két hód fődet” a gyékényes mellett. De ez már egy következő mese… Utánajárt és legyezte: Luzsiék legkisebb fia