ág, jelen esetben az erdőgazdálkodás életében. Alkalmas elgondolások, eljárások és magatartások megítélésére. Az ez idő alatt végzett munka pedig bizonyít, vagy cáfol.
Nem sokkal 1952 előtt kerültem az erdészet élére. Ez a megbízatás akkoriban nem volt különösebben kitüntető jellegű. Az erdészet politikai megítélését jelezte lapjának, az ,,Erdészeti lapok"-nak betiltása is. Az erdőgazdálkodás módszere elmaradott volt, a második világháború alatt összetorlódott teendőivel megbirkózni nemigen tudott.
Felszabadult hazánk növekvő szükségletei ugyanakkor igen nagy igényeket támasztottak az erdőgazdaság iránt. El kellett indulnunk (pontosabban: elindulhattunk) a magyar szocialista erdőgazdálkodás kiépítésének útján.
Harminc év távlatából is örömmel állapítom meg, hogy az erdészek többsége készen állt eleget tenni a rájuk váró kemény feladatoknak. Lelkes szakemberekkel kezdtük el az új erdőgazdaság kialakítását, akik kiváló természettudományos, közgazdasági és erdészeti tudásukat az új rend szolgálatába állították.
Közülük többen — Babos Imre, Barlai Ervin és mások — sajnos már kihullottak a sorból. Hálás megbecsüléssel gondolok rájuk, s mindazokra, akik ma is példásan folytatják az elődök munkáját.
„Az erdőgazdaság előtt álló feladatok végrehajtása új típusú igazgatót, erdőmérnököt, erdészt, szocialista gazdasági vezetőt és szakembert követel meg, aki tudja, miért építi a szocialista erdőgazdaságot és képes legyőzni a nehézségeket, amelyek útjában állnak." — Ez a felismerés ösztönzött bennünket az ágazatot általánosan átfogó lap — AZ ERDŐ néven — újraindítására. „AZ ERDŐ ezeknek és a népgazdasági tervben meghatározott további feladatoknak elvi és módszerbeli végrehajtását kell szolgálja. A lap nem regisztrálhatja csak az eseményeket, de harcosan kell küzdjön az elavult elvek és módszerek ellen, az új
és haladó érvényesítéséért."
Az azóta eltelt idő alatt mind az ágazat, mind a lap fényesen bizonyított. Bizonyította,
hogy az erdészet érdemes a támogatásra, a beléje vetett bizalom jogos. Még magam irányíthattam a fejlesztési elképzelések kidolgozását, sőt a megvalósítás elkezdését is. De később — más területre szólítva — sem vesztettem el kapcsolatomat az erdészettel. Egyik hasznos segítőm ebben éppen a lap állandó olvasása volt.
Megfigyelhettem a gépesítés előretörését, az erdőművelés tudományos alapokra
helyezését, a gyorsan növő fafajok termesztésének elterjesztését, az erdőnevelés és a rontott erdő átalakításának fejlődését, a fakitermelési rendszerek alakítását, az erdőrendezés kiteljesedését, az erdőfeltárást és sok egyéb eredményes törekvést. Felfigyelhettem nagy, országos, sőt nemzetközi jelentőségű határkövekre: a nyárfa-, majd erdőnevelési konferenciára, az egymilliomodik hektár erdősítésre, a kétezredik kilométer saját kivitelezésű burkolt feltáró útra.
Mindez nemcsak tükröződött a lapban, de jórészt előzte a gyakorlatot, az élenjáró gyakorlat gyors közlésével pedig hozzájárult annak általános elterjesztéséhez.
Az erdőgazdaság történetének kétségtelenül aranylapjai ezek. Árad belőlük népgazdaságunk fejlődési üteme, fejlődési irama. Kezdete egy korszaknak ez, amelyet ugyan átmeneti visszaesés követett, most pedig nehezebb, visszafogottabb látszik követni. Az elmúlt időszak erőfeszítései azonban alapul szolgálnak egy szerényebb, mégis folyamatos továbbfejlődéshez. Úgy legyen!
Lehet, hogy soraimban a kelleténél több a személyes vonatkozás, de talán
feljogosít erre az a — számomra rendkívül megtisztelő — körülmény, hogy éppen engem kért fel ismét a szerkesztő az elmúlt 30 évre visszatekintő lapszám bevezetőjének megírására. Nagy örömmel tettem eleget ennek, mert az ágazatba vetett bizalmam igazolását látom benne, szándékaim helyességét, ragaszkodásom viszonzását. Tömpe István