Erdő — erdészet — erdőgazdálkodás
Az erdő népvagyon, társadalmi szükséglet. Kezelője, fenntartója és fejlesztője az erdészet. Hasznosítója, a társadalmi igények kielégítője az erdőgazdaság.
A társadalmi igények rangsorában első az erdőfenntartás munkálatainak az elvégzése, követi ezt az igényelt anyagi javak kitermelése, rendelkezésre bocsátása, a szolgáltatások működtetése. Ennek megfelelően a hierarchia vázlata:
Erdészet
Erdőfenntartás, erdőgazdálkodás
erdőrendezés — erdőfelügyelet, erdőművelés — erdőhasználat
(erdőfenntartási, fahasználati, munkák elvégzése, fafeldolgozás, vadászat, mellékhasználat,
jóléti működtetés)
Ennek a rangsornak a következetes betartása alapkövetelménye az erdő társadalmi
szerepe betöltésének.
A mai helyzet
A mai helyzet ennek az elvi követelménynek — társadalmi berendezkedésünknek
köszönhetően — nagyrészt megfelel. Az erdőfenntartás rendszere világszerte
példamutató. Az erdőgazdálkodáson belül az erdőművelés nagyrészt az erdőfenntartási rendszerünk tükröződése, az erdőhasználaton belül a fafeldolgozás kilóg a sorból és ez főleg a közelmúltban számos nehézséget okozott.
A fafeldolgozás különállásának történelmi okai vannak. A Kárpát-medence gazdasági egységében az iparifa — akkori szóhasználattal „műfa" — zömmel a Kárpát-koszorún termelődött és feldolgozása a vízi szállítás kihasználásával nagyrészt a medencében bent történt. A tutajon érkezett fa felfűrészelésére alakultak az üzemek a munkaéhes Budapesten (Vág), Szolnokon (Tisza) és Szegeden (Maros). Ezt — az akkor indokolt — szerkezetet örököltük meg a második világháború után is, s vittük tovább annak ellenére, hogy a kiváltó
indokot előbb a politikai viszonyok, majd a technika fejlődése teljesen megszűntette.
A szakmai különállás a két világháború között állandósult, felszámolása sokáig váratott magára. A felszabadulás utáni első időben az ún. faipart az erdészettől különálló főhatóság irányította, csak később jutott a primer fafeldolgozás a MÉM, illetve az OEF hatáskörébe, s itt fejlődött ki azután az agglomerációs fafeldolgozás. Az elkülönülés a „fások" részéről még az OEF-en belül is tovább tartott. A „faipar" továbbra is külön érdekeit hajszolta, míg végül is az 1970-es átszervezés igyekezett ennek végére feltenni a pontot. Évtizedeken át helytelen fahasznosítási spekuláció eredményeként a hazai fatermés hasznosítása csak körülményesen, meglehetősen alacsony fokon volt lehetséges.
Az erdőgazdaság távolabbi fejlesztését tekintve kedvezőtlen még a cellulóz- és papíriparnak idegen főhatóság alá való tartozása is.
Az elvieken túlmenően, a gyakorlatban az erdőgazdálkodás ma számos nehéz kérdés előtt áll. Visszavezethetők ezek két alapvető nehézségre: a munkaerő-kínálat szűkös voltára és a csökkent faanyagkeresletre.
A kézi munkaerő fogyását csakhamar észleltük és ellenszerét egyrészt a gépesítésben, másrészt a munkakörülmények javításában véltük felismerni. A legfontosabb munkanemünket — a fakitermelést — máig sem sikerült gépesítenünk (a motorfűrész nem gép), a szociális juttatásokkal pedig csak a pénz fogy, és nem nő velük arányosan a termelékenység. Áll ez nagyjából a többi üzemágra is.
A fa iránti csekély érdeklődés összefoglalóan a jövedelmek siratását jelenti.
Mire felszabadult a fakereskedelem, nincs ki fát vegyen. A faárnak pedig a költségvetési hozzájáruláson, önmaga termelési — ki- és újratermelési — költségein túl még mindama terheket is tartalmaznia kell, amivel az erdő közjóléti szolgáltatásai járnak (ez a nyugaton már elátkozott „Kielwasser-Theorie").
Aztán kissé a számok és sirámok mögé, az irodák, lakások, nyaralók belsejébe, az elsuhanó autók után nézve valahogy az az érzés támadhat, hogy mindennek ellenére sem látszik még pattanni az íj...
Végül is mit kellene tenni?
Az erdészet legfontosabb feladatának továbbra is az erdőfenntartást kell tekinteni.
Az erdőrendezés vezérelve legyen változatlanul a tartamosság — a bővített újratermelés — de legyen feladata az elgondolásainak valóra váltását elősegítő ösztönzőrendszer kialakítása is. Tegye ez lehetővé a tartamosság érdekében szükséges tennivalók végrehajtását — minden adott körülmények között.
Az erdőfelügyelet ne csak az üzemtervi előírások teljesítését ellenőrizze, de terjedjen ki figyelme az erdőfenntartási költségek tényleges alakulására is. Az általánosan, vagy helyileg szükséges módosításokra tegyen időben javaslatot.
Az erdőgazdálkodáson belül be kellene fejezni a fafeldolgozás integrálását mind irányítási, mind vállalati szinten. Amiként az erdőművelésnek feladata az erdőfenntartás munkáinak ellátása, úgy a fafeldolgozás kötelessége az erdőrendezés szabta keretek között megtermelt fának olyan állapotba hozása, ami a legelőnyösebben szolgálja a népgazdaság és ezen belül a vállalat igényeinek kielégítését. Eredményei nem egyéniek, hanem az egész erdészet, vállalat minden részlege közös erőfeszítéseinek jutalma! Ez kell kifejezésre jusson az irányítás struktúrájában és a vállalati elszámolási rendben.
Az erdei szakmunkásokat fokozatosan vállalkozókká kell tenni. Lehetőséget kell teremteni a vállalkozásnak munkaeszközhöz juttatással, megfelelő vállalkozási díjjal, társulások ösztönzésével, gépjavító, nagygép-kölcsönző vállalkozások létrehozásával, mindennek jogi rendezésével. Közelíthetnénk ezzel az NDK-ban bevált, nálunk eddig hiába propagált „Technikkomplex" munkarendszerhez.
Legnehezebb a válasz az erdő egyéb közszolgáltatásainak térítését illetően.
Ezek értékelése még megoldatlan, sőt megoldhatatlan. Megközelíthető azonban, ha elfogadva az erdő társadalmi létfontosságát meghatározzuk a fenntartásának erdőgazdálkodással nem fedezhető ráfordításait. Az erdőgazdálkodásnak eddig csupán csak csökkent a jövedelmezősége, de meg nem szűnt, így ilyenről egyelőre nincs szó. És minden bizonnyal vannak még tartalékok a vállalati erdőgazdálkodásban. Egyelőre még csak az utóbbi években kedvezően alakult életszínvonalunkat, a növekedés ütemét féltjük, de látnunk kell, hogy ebben nem mi vagyunk az egyetlen szakma...
Kétségbeesett lépésként felmerült nemrég a kitermelés visszatartásának gondolata.
Ennek az erdőfenntartás kötelezettsége ellentmond. Rövid időre, átmenetileg elviselhető lenne, ha a legfőbb állományokat lehetne visszatartani. Ez azonban megoldhatatlan! Rossz érv, hogy a kitermelt fa értékesíthetetlen. Értékesíthető, csak az a kérdés, hogy milyen áron? — Vállalati veszteség árán.
Ezt pedig csökkenteni, elviselni a vállalat dolga és ha erre minden erőfeszítéssel sem képes, akkor a szanálási eljárás során az erdőtulajdonos képviseletében az állam tesz eleget erdőfenntartási kötelességének a feltétlenül szükséges szervezet támogatásával. Bízzunk benne, hogy erre nem kerül sor. Jérome