Fakereskedelem a dualizmus korában (ERDÉSZETI ÉS FAIPARI HÍRADÓ)

2009. december -  Sosem gondoltam volna, hogy lehet érdekes, élvezetes könyvet írni egy olyan száraz, sótlan témáról, mint a fakereskedelem. Ám dr. Oroszi Sándor DSc Bedő-díjas erdőmérnök, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főmuzeológusa, a közismert és publikációk dolgában bámulatosan termékeny erdészettörténész, egyetemi magántanár bebizonyította, hogy - lehet! A bizonyíték: az a vaskos, 351 oldalas kötet, amely a szerző által már hosszú idő óta szerkesztett „Erdészettörténeti Közlemények" sorozat LXXVIII. számú darabjaként jelent meg, s amely „A dualizmus kori fakereskedelem, különös tekintettel Erdélyre" címmel jelent meg.
A szakma prózája - a pénz világa
„A fakereskedelem legalább nagy vonalakban történő áttekintése nélkül az eddigi erdőgazdálkodás története csonkán maradna." - írja a szerző bevezetőjében. S szerintünk ez így is igaz. Csonka a magyar erdészet eddig megírt története, mert nagyon hiányzik belőle a fakereskedelem története. Ennek a nagy résnek a jórészét most betömte Oroszi Sándor ezzel a hatalmas tényanyagot feldolgozó grandiózus művével. (A másik nagy réstömő dr. Tóth Sándor faipari mérnök volt a fafeldolgozás 1945 előtti és utáni történetéről írt kétkötetes munkájával.)
Talán azért is tátongott eddig ez a hézag, mert a szerző kitűnő meglátása szerint az erdészet lírai világa mellett a fakereskedelem: a szakma prózája; ha úgy tetszik, a nagy kezdőbetűvel írt Pénz világa. S mint ilyen, bizonyára kevésbé volt vonzó a múlt iránt érdeklődő tollforgatók szemében. Oroszi Sándor, a történelemtudomány akadémiai doktora azonban - a fejében felhalmozódott óriási tudásra támaszkodva - bátran, biztos kézzel vágott neki a feladatnak.
Bizonyára vezette az a szándék is, hogy még alaposabban kihasználja annak ritka lehetőségét, hogy magyar kutató létére kutathatott romániai levéltárakban a magyar, az erdélyi múlt emlékei, dokumentumai után.
A fa felértékelődésének szerteágazó hatásai
A történet az újkor kezdete táján, a XVI-XVII. században kezdődik, majd  tematikailag két logikus vonalon fut tovább: egyrészről az eladók, vagyis az erdőbirtokosok, másrészről a vevők (favásárlók, fakereskedők, fafeldolgozók) vonalán, egészen az I. világháború végéig.
Ha terjedelmi lehetőségünk korlátainak megfelelően néhány mondatban úrrá próbálnánk lenni a hatalmas témának megfelelő hatalmas terjedelmen, akkor összegező jellemzéséként azt írhatjuk, hogy Oroszi Sándor az ok-okozati összefüggéseket feltáró, oknyomozó történelmet írt.
Bemutatja, hogy az 1920 előtti Magyar Királyság, azon belül az „Erdők országa", Erdély életében milyen fontos szerepet játszott az erdő, illetve annak legfontosabb terméke, a fa. Bemutatja, hogy ez a fa - minőségénél és bőségénél fogva, valamint a társadalom növekvő faigénye következtében - miként vált a gazdasági élet egyik főszereplőjévé.
S ez a körülmény milyen meghatározó módon hatott az erdészeti és a fával kapcsolatos ismeretek, vagyis a szakma fejlődésére, s a fa értékké válásán keresztül magának az erdőnek a felértékelődésére.
Ez a befolyásoló hatás azután tovább gyűrűzött a szakma határain túl például a vízi, de főleg a keskeny és normál nyomtávú vasútépítés és szállítás fejlesztésére. De befolyásolta az egész liberálkapitalista társadalmi-gazdasági rendszer fejlődését is, mivel a faüzlet fontos eszköze volt az eredeti tőkefelhalmozásnak; az ipari, a kereskedelmi és a banktőke összefonódásán keresztül pedig a monopolkapitalizmus létrejöttének.
Ezen a ponton vitatjuk a szerzőnek azt a megállapítását, ami szerint a fakereskedelem, az erdőüzlet súlyos beruházást, nagy tőke lekötést jelentett a vállalkozók számára. A tőkés fejlődés kezdetén éppen azért fejlődött nagy lendülettel a könnyű- és az élelmiszeripar, mert ezek tőke igénye többszörösen kevesebb volt, mint a fémipar, a gépipar, a bányászat (mélyművelésű), általában a nehézipar beruházási tőke igénye. Éppen a könnyű ágazatok teremtették elő (a tőke gyors forgási sebessége révén is) azt a profitot, azokat a pénzeket, amelyekkel azután hozzá lehetett fogni a nehéz ágazatok és kapcsolódó infrastruktúrájuk fejlesztéséhez is.
Nemzetiségi szerep a fakereskedelemben
A téma társadalmi összefüggéseihez eljutva, Oroszi Sándor nyugodt realizmussal teszi túl magát az olyan, manapság zavart álszemérmességgel kezelt résztémán, mint pl. a zsidókérdés. Higgadtan rámutat, hogy a fakereskedelemben egyfajta nemzetiségi munkamegosztás is érvényesült: jellemzően rácok, görögök, örmények és zsidók, ősi, nagy tapasztalatú kereskedőnépek gyakorolták. Mégpedig azért, mert ez a tevékenység főképpen két dolgot igényelt: tőkét és vállalkozókészséget. Ezekkel az említett etnikumok rendelkeztek. Az erdőbirtokos arisztokrácia rangján alul valónak is tartotta a „fakupeckedést".
A már-már szólásmondásos erős zsidó összetartás nem etnikai indíttatású és kirekesztő célzatú volt, hanem a piacszerveződés elkerülhetetlen velejárója: az azonos cipőben járó, azonos érdekeltségű vállalkozóknak össze kellett fogniuk, érdekképviseleti szerkezeteket, kartellt stb. létrehozniuk, különben kiszolgáltatottan álltak volna szemben az eladói oldallal, (Létezett az arisztokrácia szolidaritása is.)
Oroszi Sándor rámutat arra is, hogy a fakereskedelem különféle szervezetei, mindenekelőtt a Magyar Fakereskedők és Faiparosok Országos Szövetsége sokat tett a szakterület szakmai fejlesztése érdekében is. Szakmai tanfolyamokat szervezett, szakfolyóiratot adott ki, közreműködött a jogalkotásban, a fakereskedelmi szokványok standardírozásában stb.
Bedő Albert ebben is nagy volt.
A dualizmus évtizedeiben a szakmának két nagy centruma volt Budapesten. Az egyik az erdőbirtokosoké és erdészeké az Országos Erdészeti Egyesület volt az Új-Lipótvárosban, az Alkotmány utca 6. szám alatt. A másik a fakereskedőké néhány száz méterrel arrébb a Nádor utcában a Venezia Kávéház.
A két központ között a zökkenőmentes átjárást egy perszonálunió garantálta. Ez nem volt más, mint a csodálatos Bedő Albert személye, aki első alelnöke volt az OEE-nek és vitathatatlan szellemi vezére az egész erdészetnek. (Az elnök 1945-ig mindig egy arisztokrata erdőbirtokos volt.) Bedő egyben elnöke volt a Magyar Fakereskedők és Faiparosok Országos Szövetségének. Ízig-vérig erdész volt és székely, de pontosan tudta, hogy a fapiac az a harctér, ahol az erdész egész munkája az üzleti csatákban realizálódik: pénzzé transzformálódik. Hosszú éveken át, állandó „fapiacz"- rovata volt az „Erdészeti Lapok"-ban, amit ö szerkesztett még magas közhivatali beosztásba jutva is.
Aktuálpolitikai tanulságok
Az említett fapiaci rovat természetesen egyik forrása volt a szerzőnek - rengeteg más között. Azt, hogy milyen töméntelenül nagy forrásanyag átszűrése alapján jött létre a mű, talán jellemzi az is, hogy a „Hivatkozások" fejezet önmagában 40 oldalra rúg és 795 tételt tartalmaz. Ezen túlmenően 83 oldalnyi melléklet alkotja a kötet - ugyancsak igen érdekes - befejező részét: régi kereskedelmi szerződések facsimiléi és képek főleg a vízi úton történő faanyagszállítás köréből (tutajozási jelenetek, gerebek, úsztató-berendezések és folyószabályozási tervek műszaki rajzai stb.).
Dr. Oroszi Sándor tudja jól, hogy a múltba tekintésnek akkor van igazán értelme, ha ez tanulságokkal szolgál a jelen munkájához. Ezt bizonyítja a 7. főfejezet, az „Összefoglalás". Ebben olyan aktuálpolitikai jelentőségű megállapításokat olvashatunk, miszerint a szabadelvű platformon álló állam politikai megfontolásokból is tartózkodott a gazdasági szereplővé válástól. Ám a válságos időkben (pl. a háborús években) az államnak kellett a kitermelési, kereskedelmi, sőt elosztási intézkedéseknek is eleget tennie a fás szakmában. Vagyis az állam nem vonulhat ki az erdőgazdálkodásból a piacgazdaság viszonyai között sem - ez a történelem egyik tanulsága.     Aki kételkedik ebben - olvassa el dr. Oroszi Sándor könyvét. (Kapható az egyesületnél: a szerkesztő) Dr.Király Pál