Történeti abiotikus erdőkárok a Kárpát-medencében (Erdészeti Lapok)

2010. július-augusztus - Abiotikus erdőkárok hazai adatbázisa A magyarországi erdőket érintő, zömében meteorológiai okokra visszavezethető XX. századi abiotikus eredetű erdőkárok - pl. fagykár, széldöntés, hótö-rés stb. - az 1960-as évek eleje óta működő és az ÉRTI irányításával koordinált, az erdőgazdaságok, erdőgazdálkodók által leadott Erdővédelmi Jelzőlapok alapján felálló adatbázisrendszer segítségével elemezhető. A klimatikus értelemben a közelmúlt vizsgálatára alkalmas részletes adatok - ahogy ezt dr. Csóka Gy. és dr. Hirka A. e lapszámban megjelent elemző cikke is tanúsítja — a korunkban jelentkező abiotikus eredetű erdőkárok, természetes ingadozások melletti, effektív számosságának és területi kiterjedésének növekedő üteméről számolnak be. A rendelkezésre álló adatbázis félévszázados időtávban ad lehetőséget összehasonlító elemzésekre, tendenciák felállítására.
Az 1990-es évektől fokozódó erősségű erdőkárok és hatásaik nyomán, különösen a 2010-es évben eddig lezajlott szélsőséges időjárási események mentén, felmerül az az igény, hogy nagyobb időtávlatokban is visszatekintsünk a hazai és a Kárpát-medencei erdőket ért természeti károk történetébe. Korunk változatos elemi csapásai és azok sűrűsége nagy valószínűséggel csak látszólagosan, e viszonylag szűkebb időkeresztmetszetben jelent felfutó tendenciát, a fellelhető történeti források tükrében.

Természeti csapások történeti forrásai
A több évszázados múltba visszanyúlva a szélsőséges időjárási jelenségekről - a régi üzemtervek, havi jelentések, felülvizsgálati jegyzőkönyvek „ad hoc" jellegű erdészeti meteorológiai feljegyzésein kívül - kevés egzakt forrás áll rendelkezésre. Minél inkább vissza kívánunk nyúlni a múltba, annál inkább ritkulnak a felhasználható adatok, a kiértékelhető feljegyzések.
A kutatásoknak, elemzésnek adatokat szolgáltató hazai műszeres meteorológiai mérések alig 200-230 éve kezdődtek el. A leghosszabb mérési adatsorral 1780-tól, Budáról rendelkezünk. Ennek ellenére az adott korszak embere mindig igyekezett megörökíteni - ha szubjektíven is - a különböző elemi csapásokat és a hozzájuk kapcsolódó ritka természeti jelenségeket, melyek közül számos a hazai erdőkre is jelentős hatással volt. Az évgyűrűelemzés vizsgálatok korábbi és jelenlegi eredményei jól korrelálnak a történeti források ide vonatkozó adataival.
A XIX. században már megjelentek azok a szorgalmas és fáradhatatlan kutatók, akik a korábbi krónikák, diáriumok, levelezések, levéltári iratok, oklevelek időjárási és természeti károkat tartalmazó adatait, utalásait igyekeztek összegyűjteni, időrendbe vagy valamilyen rendező elv mentén közzétenni. Az első ilyen hazai rendszerezők a XIX. század második felében tűnnek fel, párhuzamosan a meteorológiai mérések műszeres fejlődésének ütemével. Közülük is az első úttörő e témában Debretzeni Pap István református lelkész volt. Őt Bielz Albert ez irányú gyűjtő munkássága követte, aki erdélyi történeti forrásokat vizsgált - 1340 és 1843 közötti időszakot tekintve át - az elemi csapások emlékeit kutatva. Hanusz István, Mielhoffer Sándor, Ruisz Gyula szintén méltó követői voltak elődeiknek.
Mindmáig a legteljesebb összefoglaló művet dr. Réthly Antal geográfus professzor „Időjárási események és elemi csapások Magyarországon" című több kötetes monográfiája jelenti. A könyv tárgymutatóját tanulmányozva gazdag tárházát találjuk a Kárpát-medence szerte évszázadok alatt tapasztalt és feljegyzett szélsőséges időjárási eseményeknek, a lúdtojás vagy emberfej nagyságú jégverésektől, a tavaszi aszályos forróságokon át, a forgószélként pusztító tornádókig.
Természetesen a forrásokat író krónikások, pl. a XV. században, nem erdészeti szakemberek voltak, így az erdőkárokra vonatkozó adatok kutatása meglehetősen idő- és energiaigényes gyűjtőmunka. Általában mozaikosan, valamilyen más jellegű szövegbe - pl. hadi beszámolóba, csataleírásba, úti beszámolóba stb. - ágyazottan és a fennmaradásuk jellegéből fakadóan, véletlenszerűen állnak rendelkezésünkre. Ezek többsége áttételesen vonatkoztatható az erdőket ért történeti abiotikus terhelések felmérésére. Ennek ellenére jól értékelhető háttérinformációt nyújthatnak a klímakutatóknak, az éghajlatváltozás erdeinkre gyakorolt hatásait elemző vagy akár előre jelezni kívánó szakembereknek.

Történeti erdőkárok
A felhasználható forrásokat író krónikások leírásai elsősorban nem az erdőket ért hatások megjelenítésére fókuszálnak az adott korszakokban. Az erdők fontossága csak a XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől válik kiemeltebben kezeltté. Sokkal inkább a mezőgazdasági kultúrákat - szántók, szőlők, gyümölcsösök stb. - és a településeket ért elemi csapások, néha egészen pontos részleteit feltáró bemutatásai köszönnek vissza a kordokumentumokból, így ezekből az írásos emlékekből tudunk adatokat vonatkoztatni adott térségek erdeit ért abiotikus terhelések nagyságára, sűrűségére, jellegére.
A fellelhető források, vagy a már korábban összegyűjtött adatok között számos beszúrt, rövid megjegyzés szerepel az erdei fákra, az erdőkre utalva. A kényszerű terjedelmi korlátok miatt itt csak ízelítőt lehet nyújtani a történeti erdőkárok korabeli változatosságáról, melyek azonban jól jelzik, hogy a ma tapasztalható szélsőséges időjárási események és hatásaik egyáltalán nem jelentenek ismeretlen új tényezőket a hazai erdők történetében.
A legelső értékelhető források közül egy 1225. december 6-án készült okleveles feljegyzés megemlíti, hogy Erdélyben a hirtelen betört szokatlan meleg miatt virágba borultak a fák az erdőn és az erdei tisztások tele voltak mezei virágokkal. Ugyanakkor egy szűkszavú krónikás, alig két évtizeddel azelőtt 1202/03 teléről írja le, hogy a fák az erdőkön sok helyen a nagy hideg miatt nagy robajjal hasadtak ketté. Hogy ez mennyire nem csak egyedi szélsőséges ingadozásnak tekinthető, azt a későbbi korok krónikásai igazolják. Bruckner soproni diáriuma 1494 januárjában a tartós meleg miatt virágzó vadcseresznyefákról, zöldbe borult erdőkről ad hírt, melyet március hónapban aztán nagy hideg, erős fagyok, havazás követett. Ennek következtében az erdő fái mind elfagytak, lombozatuk lehullott és a nyár folyamán sem tudtak igazán regenerálódni. Sopront és környékét meglehetősen sokszor érték természeti károk, melyek nem kímélték a hegyeket borító erdőket sem. Gyakran olvashatunk hirtelen jött nagy mennyiségű csapadékot produkáló esőzések nyomán a patakok lezúduló árvizeiről (ma: torrens áradás, flash-flood), északi, északnyugati szélviharok okozta jelentős fadőlésekről (ma: széldöntések), vagy éppen az erdőket, a termést tönkreverő jégzivatarokról (ma: viharkár, gally törések).
A csapadékmennyiség időbeli eloszlása (pl. a havi csapadékmérlegek) sok esetben, ugyancsak a jelenlegi tendenciákhoz hasonlóan, szélsőségesen ingadozott. 1666-ban például a hadi feljegyzések Kárpát-medenceszerte száraz, rendkívül aszályos nyárról tudósítanak. Június, július, augusztus hónapokban egyáltalán nem esett semmi eső hazánk teljes területén, majd utána a források szerint több, mint hat hétig hullott a csapadék szinte egyfolytában, ami amellett, hogy kirohasztott mindent, jelentős árvizekkel és egyéb elemi csapásokkal járt együtt. Elgondolkodtató, hogy egy ilyen negyedéves aszályos, alacsony páratartalmú, száraz időszak milyen hatással lehetett akkori erdeinkre, ha pl. 2007 júliusának kritikus 40 C fokos hőmérsékletei és csapadékhiánya, a kora nyarat is ide számítva, nyár végére több helyen fellépő teljes lombvesztéshez, alföldi erdőtüzekhez és augusztus végére hegyvidéki bükköseinkbe szinte őszi színekben pompázó, talajfelszínre lehullott összefüggő száraz levél- és avartakaróhoz vezetett.
A nagy forróságok, meleg telek, majd a hirtelen hidegbetörések, hónapokig tartó esőzések és hosszan tartó aszályok mellett, nem voltak ismeretlenek a korábbi korok emberei előtt sem, a nagy energiájú, pusztító erejű viharok. 1621 júliusa például még a krónikásoknak is feltűnően gazdag volt heves zivatarokban, melyek lokálisan hatalmas mennyiségű esőt okoztak, így több helyen heves és gyorsan jelentkező patakáradásokról adnak hírt. 1643-ban is nagy erejű, ma szupercelláknak nevezett, forgó felhőalappal rendelkező viharcellák dúlhattak országszerte. A jelentkező torrens áradások mellett, a viharok kifutó szeleit „erdődöntögető nagy szélviharokként" írják le a feljegyzések.
A szélviharok a kor embereinek és természetesen az erdők életének szerves részét képezték. 1622. október 10-én éjjel Eperjes térségében rettenetes szélvihar kerekedett, mely egész éjjel tartott. A településeket ért károk mellett, a krónikás megemlékezik, hogy a nagy kiterjedésű egykori mühlenbachi erdőben minden magasabb és korosabb fát, fafajra való tekintet nélkül, gyökerestül forgatott ki. Minden bizonnyal erős ciklontevékenységhez köthető ún. „lejtővihar" szerepel a leírásokban. Korábbra datálható források a tizenöt éves háború eseményei mellett sem felejtették el feljegyezni, hogy 1595 szeptemberében hatalmas szélvész pusztított Vác térségében, mely minden fát kidöntött, kiforgatott, ahogy romokban álltak a települések is. És, hogy a XIX. században sem vált eseménytelenebbé az időjárás, arról az 1896. novemberi újságok tudósítanak. Több napos orkánerejű szélről szólnak a beszámoló cikkanyagok, mely a dél-dunántúli erdőkben okozott hatalmas széldöntéseket. Valószínűleg egy a mostani májusi mediterrán ciklonhoz hasonló légköri képződmény fejtette ki hatását hazánk területén. Erre az archív mérési adatokra épülő nyomásmező analízis térképek elemzése adhat konkrét választ a kutatóknak.
A fenti leírtak is érzékeltetik, hogy az éghajlatváltozás, a klíma-kutatás és a hazai erdők közötti összefüggések feltárása sem nélkülözheti a vonatkozó történeti források ismeretét és e szűrön keresztül történő egzakt elemzését. Fontos és megkerülhetetlen kiegészítő háttéradatokat szolgáltatnak, lehetőséget teremtenek a jelenlegi tendenciák helyes értelmezése és a mában zajló szélsőséges időjárási események megfelelő fajsúlyozása terén. A jelenleg zajló folyamatok minden szempontból komolyan veendők, de mindezek a történeti információk — az abiotikus, biotikus erdőkárok, illetve a kapcsolódó gyakorlati erdészeti feladatok terén — nem elhanyagolható tényezők. Nagy László okl. humánökológus, az Ipoly Erdő Zrt. tudományos főmunkatárs