2010. augusztus - Őserdők nem csak a trópusokon léteznek. Bármely égövön
megtalálhatók olyan tájakon, ahol még sohasem került sor rendszeres
fakitermelésre. Az európai erdőterület mindössze 1%-a tekinthető őserdőnek. Elsősorban a távoli északon és a hegyvidékek meredek lejtőin, nehezen járható völgyeiben maradtak fenn. Az őserdők élővilága, működése jellegzetes eltéréseket mutat a gazdasági erdőkhöz képest, ami annak köszönhető, hogy természetes folyamatait nem szakítja meg szabályos időközönként az emberi beavatkozás. A társadalom számára legfontosabb „szolgáltatásaik” elsősorban azok az információk, amelyek elengedhetetlen támpontot jelentenek a természetvédelem és az erdőgazdálkodás számára, egyszersmind olyan nehéz feladatokban is iránymutatást adnak, mint a klímaváltozás hatásainak csökkentése.
Az őserdő fogalma alatt általában nagy kiterjedésű, rendszeres emberi tevékenységektől mentes, régóta fennálló erdőket értünk. Leginkább a trópusi tájak ember nem járta vadonjai jutnak róla eszünkbe (a „zöld pokol”, ahogyan az európai hódítók az Amazonas esőerdejét nevezték). Természetesen nemcsak a trópusokon, hanem bármely égövön találkozhatunk őserdővel (különösen akkor, ha van olyan szerencsénk, hogy egy helyi vezető megmutatja nekünk az odavezető utat). Megjelenésük igen eltérő lehet, hiszen mindenütt más fákat, lágyszárúakat, gombákat láthatunk, más madárhangok töltik meg a levegőt, ám vannak közös tulajdonságaik is. Azonnal szembetűnnek az idős, néhol hatalmas méreteket elérő fák, a földön fekvő korhadó fatörzsek és a változatos lombsátor, melynek nyitottabb lékjei alatt fiatal fák csoportosulnak. E történelmi korokat túlélő állományok fényfoltjaikkal és nagy tereikkel sokszor derűs hangulatot árasztanak, ám a meghökkentően bizarr formák, az élet és halál együttesen megmutatkozó jelei el is gondolkodtatják a látogatót.
Nem is olyan régen; száz-százötven éve a világ sűrűn lakott területeitől távol még mindenütt kiterjedt őserdőkkel találkozhatott az utazó. Nemcsak a trópusokon, hanem még Észak-Amerika nyugati felén is expedíciókat kellett indítani a szinte ismeretlen vidékek bejárására. Kisebb kiterjedésben, a Kárpátokban, sőt az Alpokban is léteztek még háborítatlan rengetegek. Alig több mint száz év leforgása alatt mindez gyökeresen megváltozott. A tizenkilencedik század második felében beinduló vasútépítések az addig feltáratlan erdőségekbe is eljutottak, és a fejlettebb országokban megkezdődött a még megmaradt őserdők felszámolása. Európa, Észak-Amerika, Ausztrália vagy Japán nagy részén az őserdőket gazdasági erdők (vagy más földhasználatú területek) váltották fel. Az erdők területe nem mindenütt csökkent drasztikusan, ám szerkezetük, fafaj-összetételük jelentősen megváltozott, ami egész tájak arculatát rajzolta át. Az őserdőszerű állományok egy részét ma már nemzeti parkok, erdőrezervátumok védik, ugyanakkor sok országban ez is kevés ahhoz, hogy teljes védelmük biztosított legyen.
A trópusokon az ősi állományok nagyarányú átalakítása később kezdődött el, de a folyamat jelenleg intenzívebb és természetvédelmi hatása is sok szempontból mélyrehatóbb. A világ őserdeinek jelentős része ma még itt található, de néhány generációnyi idő múlva lehet, hogy ez az örökség a töredékére olvad. A trópusi tájak sokat elemzett, összetett társadalmi-természetvédelmi problémáiról e cikk keretei között nem szólunk, figyelmünket ezúttal a méltatlanul elfeledett mérsékeltövi őserdők felé fordítjuk.
Világviszonylatban annyit érdemes megjegyeznünk, hogy az eredeti erdőtakaró közel fele maradt meg, melynek mintegy 40%-a őserdő. Európában a jégkorszak után kialakult erdőterület harmadán található napjainkban is erdő (sokszor jelentősen átalakítva), ám ebből csupán 1% tekinthető őserdőnek. Az idős állományok védelme hosszú ideig a mi földrészünkön sem volt célkitűzés. Több európai országban (így Magyarországon is) számos ősi erdőtömb akkor került fűrész alá, amikor a természetvédelem már évtizedek óta intézményes formában működött.
Európa megmaradt őserdei
Igazán nagy kiterjedésű háborítatlan erdőket Európában (Oroszországot nem számítva) már csak Skandinávia északi részén találunk. Nagy erdőterületnek tekinthető egy 10 x 10 km-es tömb (tízezer hektár). Ezeket egyes szerzők a vadnyugat szóhasználatával „határvidék erdőknek” is nevezik. Ilyen határvidék erdő a Lengyelország és Fehéroroszország határán elterülő híres Bialowieza is, amely az európai bölény legnagyobb állományának ad otthont.
Néhány ezer hektáros vagy kisebb őserdő-állományok előfordulnak az európai hegységekben is, különösen a Balkán-félsziget hegyeiben és a Kárpátokban. A legközelebbiek néhány órányi autózással Magyarországról is elérhetők. Erdőbádony őserdeje (szlovák nevén Badínsky prales, melyet még a magyar közigazgatás idején, 1913-ban helyeztek védelem alá) a szlovákiai Körmöci-hegységben, Budapesttől mintegy 174 km-re található. A döntően jegenyefenyves-bükkösállomány 31 hektáron védett, a területén sokféle irányú kutatás zajlik. Szlovákiában összesen mintegy húszezer hektár őserdőről tudnak. Az egyik legnagyobb kiterjedésű közülük a 760 hektáros Stužica, mely a szlovák-ukrán-lengyel hármas határ közelében fekszik, 2007 óta a Világörökség része. Hasonló őserdőállományokkal minden szomszédos országban találkozhatunk. Ukrajna és Románia kárpáti részein több ezer hektárnyi kiterjedésű rengetegek is fennmaradtak, jelentős medve-, farkas- és hiúzpopulációkkal. Az őserdőket látogatók egyik zarándokhelye Romániában a Szemenik-hegységben található Néra-völgy 5000 hektáros ősbükköse. Horvátországban és Szlovéniában elsősorban a Dinári-hegységben találhatók jól megközelíthető őserdőfoltok, köztük a híres Plitvicei-tavak közelében (Corkova Uvala). Ausztria egyik legjelentősebb vadonja a 2300 hektáros stájerországi Rothwald.
Magyarország mai területén sajnos kevés őserdő-folt maradt meg. Egykori egyházi és világi uradalmak többnyire vadászterületként fenntartott, nehezen megközelíthető szegleteiben maradtak meg ilyen jellegű állományok, melyeknek egy kis töredéke a mai napig látható. A mátrai Kékes-hegy északi oldalán található 63 hektáros, 280 évnél idősebb fáknak otthont adó bükkös hazánk viharos tájtörténetének egyik túlélője. Az őserdők megmaradt magyarországi foltjait ma már az erdőrezervátum-hálózat részeként védjük.
Mitől őserdő az őserdő?
Az őserdő elnevezés arra utal, hogy az állomány hosszú ideje háborítatlan. A hosszú idő általában az erdőalkotó faegyedek életkorához képest értendő. A több száz évig is élő fafajok számos generációjának kell követni egymást ahhoz, hogy az erdő szerkezete már mutassa az ősi erdők szerkezeti tulajdonságait. Vannak a Földünkön rendkívül hosszú ideje folyamatosan fennálló erdőterületek, ahol sajátos reliktumfajok is megőrződhettek. A fajok konzerválódásának földtörténeti időléptéke ugyanakkor hosszabb, mint az őserdőszerkezet kialakulásáé. Vannak területek, ahol viszonylag kevés idő állt rendelkezésre, ennek ellenére joggal tekinthetjük az itt létrejött erdőket is őserdőnek. Európa nagy részén az erdők elméletileg sem lehetnek tízezer évesnél idősebbek, hiszen a jégkorszak idején jég és hideg pusztaságok jellemezték kontinensünket.
Az őserdőket hasonló fajok alkotják, mint a már átalakított élőhelyeket, ám egymáshoz képesti gyakoriságuk, térbeli elhelyezkedésük, koreloszlásuk nagyon eltérő lehet. Az ősi rengetegekben járva merőben más állománykép fogad, mint a megszokott gazdasági erdőkben. A legtöbb kiránduló számára a száz-százhúsz év körüli bükkerdők „gótikus oszlopcsarnoka” a leginkább elismerésre méltó. Valóban fenséges látvány a hatalmas, egyforma fák katonás rendje, ám az őserdőben ilyet ne is keressünk. A háborítatlan erdők rendje egészen másféle. A látogatónak először talán az álló és fekvő holtfa nagy mennyisége tűnik fel, amely pazarló rendetlenségben hever mindenütt. Sokszor valóságos történetet mesélnek el: honnan dőlt le a fa, melyik társára rázuhanva tört több darabra; hol fekhetett a koronája. Az élő fák között pedig mindenféle méretű akad, és sok közülük szabálytalan alakú is. Eltérő magasságuk létrehozza az őserdő gazdag szintezettségét, ahol a szintek valósággal összefolynak, a cserjékkel kiegészülve bonyolult vertikális és horizontális szerkezetet hoznak létre. Az igazi faóriások általában a völgyek alján növekednek, törzsük nem ritkán erdész szemmel nézve is kivételes minőségű. Koronájuk hatalmas területet ural, ezért nagy, levegős tereket láthatunk körülöttük. A kidőlő fák ún. lékeket hoznak létre a lombsátorban, ahol hamarosan fiatal magoncok törnek az ég felé. Rendszerint több fafaj képviselteti magát, eltérő kérgük, lombozatuk tovább gazdagítja a változatos összképet. Az aljnövényzet a változatos fényviszonyokat teremtő lombsátor miatt finomabb-durvább foltmintázatot mutat. Ahol a direkt fény is lejut a talajra, sokszor embermagasságú aljnövényzet látható, különféle fás- és lágyszárú fajok versengenek a hosszú megvilágítottságért és bőséges talajnedvességért.
Az őserdők szerkezetét a rendszeresen visszatérő bolygatások, Közép-Európában elsősorban a szélviharok, hó- és jégtörések hozzák létre. Északon és a Földközi-tenger térségében a tűz is az állományformáló erők közé tartozik. Ha a bolygatás gyakori, ráadásul intenzív, akkor természetes körülmények között is gyakoriak az egykorú fákból álló, egyszerű szerkezetű állományok. Ilyenekkel elsősorban északon, a boreális övben találkozhatunk. Védett fekvésű erdőkben, kiegyenlített klíma mellett az erdődinamika másik végletével találkozhatunk. Itt a ritkán fellépő bolygatási események mellett lényegében az idős, az adott fafajra jellemző legmagasabb kort elérő fák mortalitása adja meg a szerkezeti átalakulások ritmusát. A legtöbb erdőterületen azonban a kisebb-nagyobb viharok, jégtörések, rovarkárok és a nagyobb, katasztrófaszerű bolygatások változatos egymásutánisága alakítja ki az állományképet. Regenerálódó és „összeroppanó” foltokat egyaránt látunk az erdőben, melyek a zárt állományfoltok közé ékelődnek, de amelyek maguk sem homogének. Ilyen horizontális, állandóan változó mozaik-szerkezet adja az alapját az őserdők függőleges szintezettségének is.
Sejthető, hogy az erdők bemutatott természetes dinamikai folyamatai a növény- és állatfajok számára egy sor kényszert és lehetőséget jelentenek. Valójában az erdei fajok mindegyike ilyen bolygatások, változatos erdőkép mellett alakult ki (evolválódott), ezért sokuk számára elengedhetetlenek az őserdők mára megfogyatkozott „tartozékai”. A változatos térbeli szerveződés lehetővé teszi a nagyobb fajgazdagságot, a ritkább fajok tartós fennmaradását. Az őserdei táplálékhálózat szövevényesebb, a bonyolultság pedig a rugalmasság kulcsa is lehet: a gazdag kapcsolatrendszer könnyebben védi ki a kisebb zavarásokat. Sok esetben pedig fajok kisebb csoportjai alkotnak olyan egységeket, melyek nagymértékben meghatározzák az erdő fajösszetételét. Észak-Amerikában, a kolorádói Sziklás-hegységben írtak le ilyen „kulcsfaj-komplexeket”. Egy harkályfaj (Sphyrapicus nuchalis), mint főszereplő, odút váj a gombával fertőzött nyárfába, s ezt egy sor más madár is használja. Emellett megcsapolja a fűzfák nedveit, melyből rajta kívül kolibrik, mókusok és más állatok is táplálkoznak. Azokban az erdőkben, ahol a harkály, a kétféle fa és a gomba mindegyike jelen van, nagyon hasonló az erdei közösségek összetétele. A négy fajból álló kulcsfajkomplexre mintegy ráépül mindenhol majdnem ugyanaz a fajgarnitúra. Ahol a négy fajból akár csak egy is hiányzik, a társulás szerkezete egész másképpen formálódik. Az ilyen erdők egymástól is sok szempontból különböznek. Ezek a rendkívül finoman hangolt fajkölcsönhatások természetesen nem működnek a láncfűrész zajában.
Mint ahogyan sok élőlény nem marad fenn az őserdő nélkül, az őserdők sem igazán létezhetnek a hozzájuk tartozó élőlények jellegzetes funkciós csoportjai nélkül. A környező országok már említett őserdeiben egy sor ún. késő szukcessziós fajjal találkozhatunk – melyekre jellemző, hogy csak az idős állományokban találnak otthonra. Sok holtfához kötődő ízeltlábú, moha- és gombafaj ilyen, de említhetők a denevérek és az énekesmadarak is, vagy az olyan nagytestű madarak, mint a fajdfélék. Természetesen az őserdő-állományokban megszokott és meghatározó a nagyragadozók, így a hiúzok, farkasok és medvék jelenléte is.
Erdőgazdálkodás
Az erdőgazdálkodás Európában mélyrehatóbb változásokat okozott, mint gondolnánk. Sok országban az eredeti erdőket nagy területen kultúrerdők váltották fel, melyek már fő fafajaikat tekintve sem emlékeztetnek elődeikre. Németország, Csehország, Ausztria fenyveseinek nagy részén egykor bükkösök álltak. Magyarország akácosai helyén tölgyesek, az árterek nemesnyár-ültetvényei helyén változatos ligeterdők terültek el. A Földközi-tenger térségében szintén megváltoztak az erdők, de másképp. Itt a megmaradó erdőkben elterjedt volt a legeltetés, ami súlyosan lerontotta az itteni erdők talaját, és átalakította fajösszetételüket. A kopárrá vált hegyoldalakon ma hatalmas erőfeszítések árán lehet az erdőket újra létrehozni.
Ahol a természetes erdők átvészelték az idők viharait, az élővilágra ott is hatalmas terhet ró az erdőgazdálkodás legelterjedtebb formája, a vágásos üzemmód. Két változata közül a tarvágás során egyszerre termelik le az egész faállományt. A fokozatos felújító vágás esetén több lépésben, néhány évre vagy évtizedre elhúzva történik az állomány kitermelése, vagyis a véghasználat. Az „üres” vagy fiatal fák újulatával borított vágásterületen hosz-
szú évek alatt, sok élőmunka felhasználásával nevelik fel az új erdőt, amelyet további néhány évtized múlva ismét letermelnek. Erdődinamikai szempontból megközelítve, a gazdálkodásnak ez a vetésre-aratásra emlékeztető ciklusossága szabályosan visszatérő intenzív bolygatásnak tekinthető, ami egyértelmű következményekkel jár.
Az őserdők helyén kialakított gazdasági erdők fái legfeljebb 100–120 évesek. Néhány fafajból állnak, szerkezetük homogén. Nagyon kevés holt faanyag található az állományokban, ahogyan az odvas fák, vagy fészkelésre alkalmas koronájú fák gyakorisága is csökken. A vágásos üzemmódú gazdasági erdők közel egyforma, néhány hektáros darabjai durva mozaikosságot kölcsönöznek a tájnak, felváltva az őserdők finom térléptékű horizontális mintázatát, melyet a széldöntések, tűz és egyéb bolygatások alakítottak ki.
Az erdőgazdálkodás mai formájában mintegy kétszáz évvel ezelőtt kezdett kialakulni. Létrejöttét nagyban indokolta, hogy egyes térségekben, különösen a bányavárosok környékén meg kellett szervezni a fa mint nyersanyag állandó utánpótlását. Ez azt a szabályt feltételezte, hogy csak annyi faanyagot lehessen kivágni, amennyit az erdő megtermel. A tartamosság ma is az erdőmérnöki szakma alkalmazásának egyik legfontosabb alapelve. A tartamosság a faanyagtermelés fenntarthatóságát jelenti, miközben az ún. ökológiai fenntarthatóságot nem minden esetben biztosítja.
Az erdők élővilágára nem csak az erdőgazdálkodás tud hátrányosan hatni. A be nem avatottak számára szinte láthatatlanok a vadgazdálkodás következményei, pedig az itt bekövetkezett változások jelentősége kulcsfontosságú. A nagyragadozókat az európai erdőterület nagy részéről kipusztították, a növényevő nagyvadfajok állományai hatalmasra növekedtek. A túltartott vadállomány jelentősen rontja az erdők természetes felújuló képességét, szélsőséges esetekben a kerítések mögötti mesterséges felújítás az erdőgazdálkodás egyedül járható útja.
További probléma a természetes erdők felaprózódása, fragmentációja. Az erdei állatfajok jelentős részének kizárólagos élőhelye az erdő, s a különálló erdőfoltok közötti átjárás nehézségekbe ütközhet. Ennek egyik oka lehet például az, ha az erdőket összekötő agrárterületen vagy réten nagyobb eséllyel ejtik el őket a ragadozók (megnövekedett predációs nyomás). Súlyos esetben, ha teljesen lehetetlen a különböző erdőfoltok populációinak keveredése, izolált populációk alakulhatnak ki, melyekben kedvezőtlen genetikai folyamatok léphetnek fel (pl. beltenyésztéses leromlás). Egyre több faj sodródik manapság a kihalás szélére úgy, hogy sem egyedeit nem bántjuk, sem élőhelye nem lesz sokkal kisebb. Sok faj számára sajnos már az is elegendő, ha csak kettészeljük az erdőt (pl. egy úttal). A genetikai folyamatok sebessége pedig néha annyira lassú, hogy a hatások felmérése nem egyszerű. Afrikai adatok alapján úgy tűnik, hogy a fragmentálódó őserdőben már elkerülhetetlenül kihalásra ítéltetett madárfajok fele pusztul csak ki az első ötven évben. A többi csak lassan, később követi ezeket. De követi. Ez a jelenség a kihalási adósság (extinction debt).
Az őserdők vonatkozásában beszélhetünk ún. belső fragmentációról. A látszólag nagy és összefüggő erdőterületbe szigetszerűen ékelődnek a kis őserdőfoltok, ezért a hozzájuk kötődő élővilág is egymástól elszigetelve található. Észak-Amerika nyugati partvidékének híres mamutfenyőerdei például sok apró őserdőfoltot foglalnak magukba. A híres pettyes bagoly (Strix occidentalis) csak ez utóbbiakban fordul elő jelentős számban.
A fragmentálódás ellen persze felléphet az ember, például ökológiai folyosók kialakításával. Egyre többet tudunk arról, hogy a különböző élőlények hogyan képesek ezeket használni, hogyan kell hasznos folyosókat tervezni. A nehézség - többek között - a különböző konzervációs programok közötti konfliktusokban rejlik. Ami jó az erdei állatnak, az talán rossz a mezeinek, és persze ami jó a ragadozónak, az talán éppen rossz a prédának. Mindezekből következik, hogy a megfelelő kezelés az erdőt és a környező tájat egységes rendszerben kell, hogy kezelje. A természetvédelem számára ma még teljesen idegen, de lassan már megkerülhetetlen a rendszerbiológiai, rendszerökológiai szemléletmód követése. A tájökológiai kutatások és alkalmazások végső soron az erdei és erdőn kívüli élővilág érdekeit egyaránt szolgálják.
Erdők és szolgáltatások
Közhelyszerű, hogy az erdők nem csak a faanyag miatt fontosak az ember számára. A kikapcsolódást biztosító környezet, tiszta levegő talán mindannyiunknak eszébe jut az erdőkről. Az utóbbi időben elterjedté vált az ökoszisztéma-szolgáltatás (ecosystem service) fogalma, amely az erdő valamennyi, az emberi élet számára kulcsfontosságú forrását magába foglalja. Az ökoszisztéma-szolgáltatásokat a nyersanyagokat biztosító (pl. fa, víz) szabályozó (klímavédelem, kórokozók elleni védelem), támogató (pl. megporzó rovarok) és kulturális kategóriákba szokás sorolni. Az eddig említett erdő-szolgáltatásokon túl ide tartozik tehát az ivóvízbázisok védelme, sőt a talajképzés; de természetesen a gyűjthető gombák, vadgyümölcsök és a vadállomány is. Ide sorolhatók mindazok az eszmei, spirituális értékek, amelyet egy erdő hordoz, tájképével, sokféle élőlényével, a hozzá kapcsolódó történelmi eseményekkel, mondavilággal stb. Az őserdők természetes módon biztosítják az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, melynek alapját a megfelelően működő természetes folyamatok jelentik. Könnyű belátni, hogy a faanyagtermelést legfőbb célként követő erdőgazdálkodás és a jelenlegi vadgazdálkodás megváltoztatta az erdők alapvető tulajdonságait, amely súlyos és jól látható következményekkel jár, nem csak az élővilág elszegényesedése terén.
Az egykorú fákból álló gazdasági erdők nem képesek ellenállni az erős viharoknak. Erre jó példa a Magas-Tátrában 2004 őszén történt széldöntés, amelynek során hárommillió köbméter faanyag került a földre néhány óra leforgása alatt. Az egykorú, sűrűn tartva nevelt, felnyurgult törzsű fenyőfák gyufaszálként törtek, és kidőlve dominószerűen fektették el szomszédjaikat is. Nemcsak a klímaváltozás szélsőségeinek, hanem lassú változásainak sem képes ellenállni egy olyan erdő, amely egyféle méretű, néhány fafajból áll.
A kultúrerdők a különféle rovar-gradációkra is érzékenyek. Nem csak azért, mert az egyféle fafajból álló erdőkben könnyen terjednek a kártevők. Legalább ekkora szerepe van a gradációkban annak is, hogy hiányoznak az állományokból az olyan fontos funkciójú szerkezeti elemek, mint az álló és fekvő holtfa. A holt fában fejlődő rovarok állandó táplálékot biztosítanak az őket fogyasztó madaraknak és denevéreknek, miközben az odvas fák lakóhelyül szolgálnak. Ha kevés az odú, a káros rovarokat fogyasztók szabályozó szerepe kevésbé érvényesül. Mivel a holtfa igen fontos szerepet játszik az erdőket érő biotikus folyamatok szabályozásában, ezért az erdő immunrendszerének is szokták nevezni.
Az idegenhonos növény- és állatfajok felbukkanását az élőhelyeket fenyegető legnagyobb veszélyek között tartják számon. E fajok terjedésében ugyancsak komoly szerepet játszik a jelenlegi erdő- és vadgazdálkodás. Számos idegenhonos, sőt invazív tulajdonságú fafaj terjedt el Európában és a mérsékelt öv nagy részén. Ezeket rövidebb vagy hosszabb ideig gazdasági célból telepítették; utóbb azonban már nem volt mód megállítani a terjeszkedésüket. Ilyen fafajok nálunk a fehér akác, a zöld juhar, az amerikai kőris, a bálványfa, a kései meggy, és még hosszan sorolhatnánk. (Más kontinenseken a mi fafajaink válhatnak veszélyes invazívokká, mint a fehér nyár Észak-Amerikában.) Az idegenhonos fafajok lassan átveszik az uralmat egyes természetes erdőtípusaink felett. Tápnövényként sokkal kevesebb rovarfajt tudnak eltartani, ami közvetve az őket fogyasztó fajok megritkulását is magával vonja. Nem egy esetben a talaj kémhatásának megváltoztatásán, speciális vegyületekkel való feldúsításán keresztül az egész élőhelyet is képesek megváltoztatni. Nemcsak az őshonos aljnövényzet tűnik el, hanem a talajlakó élőlények közösségei is átalakulhatnak. Az erdőgazdálkodás durva léptékű bolygatása újra és újra előnyös helyzetbe hozza a fényigényes idegenhonosokat, melyek természetes erdődinamika mellett leküzdhetetlen hátrányban lennének a hazai fafajainkkal szemben. Természetesen a behurcolt állatfajok is hatalmas károkat okozhatnak. A vadgazdálkodási célból behozott muflon és a dám előszeretettel fogyasztja a csíracsemetéket, és lehántja a fák kérgét. A Korzika szigetéről származó muflon, nemcsak az erdei aljnövényzetet, hanem az erdők szomszédságában található sziklai növényzetet is degradálja.
Látható tehát, hogy az erdő tulajdonságai és működése jelentősen átalakul az intenzív gazdálkodás hatására. A működés megváltozása, a szabályozásban szerepet játszó fajok lokális eltűnése oda vezet, hogy az erdő ökológiai szolgáltatásokat is egyre kevésbé képes nyújtani az ember számára. De talán nem csak ennek a haszonvétel központú megközelítésnek van létjogosultsága. Az erdők átalakítása, lerontása olyan nyilvánvaló hiba, amelyet minél előbb helyre kell hoznunk. Az ember és természet kapcsolatának újraértelmezése nélkül aligha tudunk egészséges bolygót hagyni utódainkra. Az erdő a természeti rendszerek egyik legösszetettebb megjelenési formája; ha megtanulunk békét kötni vele, az sok reményt adhat a jövőre nézve.
Restaurált őserdők?
Az erdei élőlények – növények, állatok, gombák, baktériumok – hosszú évezredek alatt kialakuló, finoman összehangolt közössége tartotta fenn az őserdőket, a szárazföld talán legkomplexebb ökoszisztémáit, egészen az ember megjelenéséig. Átvészeltek számos klímaváltozást és a bolygatások rendszeres visszatérését. Fajkészletük sokat változhatott, mégis megőrizhettek olyan élő kövületeket, mint a csupán húsz éve megtalált sárkányfenyő. Különösen a trópusokon, a biológiai sokféleség olyan élő múzeumai, amelyek hosszú távú stabilitás nélkül nem jöhettek volna létre. Az erdők akkor kezdték elveszíteni stabilitásukat, amikor a gazdálkodás érdekében elkezdték őket átalakítani. Kérdés, hogy ha felismertük a hibát, jóvá tudjuk-e tenni? Helyre lehet állítani az őserdőket?
Sokan érvelnek amellett, hogy nem. Az őserdőket egyszer lehetett felszámolni, a helyükön kialakított gazdasági erdők pedig alapvetően az ember szakadatlan gondoskodása mellett tudnak fennmaradni. Az erdőben gazdálkodni kell, fával, vaddal egyaránt.
Az állítások mögött meghúzódó gazdasági célokat látva elfogadhatjuk, hogy ez egy lehetséges megközelítés. Erdeink nagy részében a jövőben is gazdálkodni fogunk. Nem mindegy azonban, hogy milyen módszerekkel. Mindenhol az adott tájra jellemző erdődinamikát utánozva célszerű a gazdálkodást is folytatni. Közép-Európában a szálalás, és más folyamatos erdőborítást biztosító módszerek látszanak célravezetőnek, alacsonyan tartott vadlétszám mellett. A szálaló erdők szerkezete emlékeztet az őserdőkére, azaz sok korosztályból és fafajból állnak. A klímaváltozás hatásaira rugalmas választ képesek adni, mivel a sok fafajból mindig van olyan, amelyik át tudja venni a domináns szerepet, ha megváltoznak a körülmények. Az időjárás szélsőséges eseményei sem okoznak nagy kárt bennük, mivel szerkezetük heterogén. Magasabb biológiai sokféleségük következtében a biotikus kártételeket (pl. gradáció) is könnyebben szabályozzák. Mindezek miatt a szálaló erdők reális kompromisszumnak tekinthetők az erdőterület jelentős részén, ahol a faanyagtermelés és a természetmegőrzés szempontjai jól összeegyeztethetők.
Az őserdők helyreállítására megfelelő helyszíneken ugyancsak van lehetőség. Ennek a lehetőségnek nem kellő figyelmet szentelni komoly hiba. Ha olyan tájakat szeretnénk utódaink számára megőrizni, ahol önszabályozó természeti folyamatok tartják fenn az életközösséget, egy megfelelően nagy, legalább 4-5 ezer hektáros, jó táji összeköttetésekkel bíró erdőtömböt kell találnunk, ahol van mód a faanyagtermelés megszűntetésére. Ugyanitt biztosítani kell a nagyragadozók életfeltételeit is. A nagy kiterjedésre részben azért van szükség, mert számos faj élettere, vadászterülete jelentős nagyságú, és ezekből életképes populációt kell az erdőterületnek eltartani. Másfelől, a bolygatások leírt dinamikája képes egy kisebb erdőtömböt túlságosan átalakítani, így a fajok egy részét hátrányos helyzetbe hozni, míg a nagy erdőterület állandóan biztosítja a szükséges élőhelyek jelenlétét. Ha a feltételek adottak, az őserdőre jellemző állománykép néhány száz év alatt kialakul. (Nincs szükség másra, csak időre és térre – ahogyan egy kárpáti őserdőkkel foglalkozó szakember összegezte.)
Magyarországon 15–20 ezer hektáron (erdőterületünk alig 1%-án), elsősorban az Északi-középhegységben lenne lehetőség vadon és a hozzá kapcsolódó bemutató területek kialakítására. Reméljük, hogy előbb-utóbb döntés is születik a létrehozásukról, hiszen ilyen erdőgazdálkodástól mentes nagyobb erdőterületek (ún. natúrzónák) szinte minden ország nemzeti parkjaiban fellelhetők. Addig is, látogassunk el a környező országok egyik őserdejébe, és csodálkozzunk rá, milyen is egy igazi erdő. Ízelítőnek megteszi azonban akár a bükki Őserdő is, egy darabka morzsája mindannak, ami egykor az erdő volt, és amivé válhat, ha hagyjuk. Gálhidy László – Jordán Ferenc
