Kulturális örökségünk egy darabját adta kezébe a sors (Vivat Academia)

2010.4. - A budavári Nagyboldogasszony-templom (legjelentősebb építtetője után Mátyás-templom) Magyarország fővárosának kiemelt szakrális épülete, minden turistaút elmaradhatatlan látnivalója A hagyomány szerint Szent István által alapított templom, amely mai formáját a 19. század végén nyerte el, az utóbbi évtizedekben igen rossz állapotba került. A négy éve beindult rekonstrukció során a pincétől a padlásig felújítják, s a nagy idegenforgalomra való tekintettel részben át is formálják az épületet, amely vélhetően 2012-re készül el. A ma látható neogót stílusú faberendezések az építész Schulek Frigyes tervei nyomán készültek a korábbi barokk oltárok és padozatok helyett 1890 és 1893 között, tölgy- és fenyőfából. Az ajtók, kapuk és a bútorzat restaurálásának munkálatait Szemerey Tamás, a Nyugat-magyarországi Egyetem Faipari Mérnöki Karának oktatója vezeti. A szakmai vezetővel erről a ritka, különleges feladatról beszélgettünk.
Hogyan történt a megkeresése?
- A kiemelkedő jelentőségű műemlék általános felújítása a közfigyelem homlokterében, „az ország szeme előtt" zajlik. Az egész munkát eléggé összetett feladatok jellemzik, s az engem érintő részletek is ilyenek. Az ajtók, bútorok és más faanyagú berendezések felújításához faiparos, és restaurátor ismeret egyformán szükséges. Szerencsére mindkét szakágból van diplomám, (ketten vagyunk az országban, akiknek ez a „kettős" végzettsége megvan) így a feladatra a papírok szerint is megfelelek. Mivel a restaurátorok szakmai köre nem túl nagy, elég jól ismerik egymást. Ismerik korábbi munkáimat, szakirodalmi nyomaimat, de amúgy is ismerjük egymást, hiszen több mint húsz éve vagyok meghívott tanára a restaurátorképzésnek, tehát tanítottam, tanítom is őket. Tudomásom szerint engem az Iparművészeti Múzeumból ajánlottak a Kulturális Örökségvédelmi Szolgálatnak (az Országos Műemléki Felügyelőség jogutódja) erre a feladatra.
Hol és hogyan képezik a restaurátorokat?
A múzeumi alkalmazottak szakképzése az ötvenes években kezdődött. A hetvenes évekre jutott el a raktárkezelői tanfolyamtól a szakrestaurátor képzésen át a diplomát adó egyetemi szintig. Magyarországon ma a Magyar Nemzeti Múzeum és a Képzőművészeti Egyetem közös szervezésében, levelező tagozaton, öt év alatt lehet restaurátor
művészi oklevelet szerezni. A képzésben eredetileg kizárólag múzeumi alkalmazottak vehettek részt, de kb. 25 éve már mások is jelentkezhetnek. Nagy, sőt egyre nagyobb az igény ilyen szakemberekre, hiszen
ismert muzeális értékű bútorállományunk nagyobb része máig magántulajdonban van, és annak a szakszerű felújítása-restaurálása megoldatlan. A mai szakmunkás és szakközépiskolai képzés egyre távolabb kerül a hagyományos asztalosságtól, ezért ezt külön anyagként kellene a leendő restaurátoroknak újra megtanítani. Az a Faipari Mérnöki
Karon fakultatív tantárgyként többször meghirdetett bútorrestaurálás
kurzus, amin néhány diák megismerkedhetett szakmánk e különleges
területével, nem tudja megoldani a súlyos szakemberhiányt. A kar vezetése az Alkalmazott Művészeti Intézet megalapítása óta már többször foglalkozott a restaurátor képzés megindításával, ami biztosan sikeres vállalkozás volna, hiszen folyamatos az érdeklődés utána. Karunk
tudná biztosítani az oktatás megfelelő szakmai hátterét és ma az sem
mellékes, hogy a jó restaurátortudás biztos megélhetést ad.
Visszatérve a Mátyás-templomra, milyen állapotban van a bútorzat?
- Közepes és rossz. Rajtuk van az elmúlt bő évszázad minden nyoma, de a végcélt tekintve megnyugtató, hogy minden meglévő darab jól és hitelesen helyreállítható. Hogy vannak-e hiányok az eredeti berendezéshez képest, azt még nem tudjuk, ezt esetleg a művészettörténészek fogják majd kideríteni.
Mi az érdekessége a munkálatoknak?
A restaurátorokra váró feladat egyrészt egyszerű, másrészt viszont rafinált és nagyon érdekes. A munkának az a része, amire a közönség a restaurálás szót hallva gondol, az viszonylag egyszerű: legyen a műtárgy minden része ép, sehol, semmi ne lötyögjön, és úgy nézzen ki, mint új korában. Ezt elég könnyű lesz megcsinálni, hiszen nincsenek korhadt, szitává rágott részletek, nincsenek bonyolult intarziák, faragások, furnérral borított görbe felületek, csak nyomokban megmaradt, sejthető szerelvények, stb. Az asztalos szakmai tartalom, az az érdekes! Tapintható és érzékelhető, hogy kb. százhúsz éve mit gondoltak elődeink a késő-gótikus ajtókról, stallumokról, szekrényekről, pántokról,
zárakról és más effélékről. Hogyan próbálták megnemesíteni az általuk
is ismert, és nyilván alaposan megvizsgált történelmi mintákat, amihez
akkor még az egész országban - Felvidéken és Erdélyben is - könnyen
körül tudtak nézni. Ácsolt ajtót hasított és bárdolt palló helyett gyalult
deszkából tervezni és csinálni legalábbis furcsa. Az ácsolt technikánál
a pallókat fekvő hevederekre szögelték fel és egy ferde dúccal támasztották meg, nehogy leszálljanak. A pallók mozogtak - zsugorodtak,
dagadtak - tehát rés volt közöttük. A deszkaajtókba begrótolt hevederek közé nem kell ferde dúcot rakni, mint szögelt elődjénél, de az meg
hiányzik a látványból. A gyalult szelvényekből készült ajtólap darabjait
össze lehetett enyvezni - hogy ne legyen rés közöttük, akkor viszont összegezve jelentkezett az összes darab mozgása a szélén és az ilyen ajtólap, egy-két ujjnyit is mozgott évente. Az ajtólapokra felszögelt borított zárakba az akkor korszerű bevéső zárakat építették be, amiknek a kilincsnyelve csak másfél centit mozog előre-hátra, s így egészen mások lettek a tokra szerelt fogadók, a reteszfők, mint amilyenek eredetileg voltak, és így tovább. Az ilyesmit egy, a szakmában jártas szemlélő azonnal észreveszi, így az egész elgondolás és maga a tárgy is hitelét vesztetté válik. Közben azonban ezek az érdekes megoldású darabok a koruk miatt, és a hibáikkal együtt műtárgyakká váltak. Finom, apró megoldásokkal - valójában szakmai csúsztatásokkal - próbáltak meg elődeink „még annál is jobbat" csinálni, de ezek a trükkök nem nagyon sikerültek. Szakmai szemmel nézve mindez nagyon tanulságos. Ezek a jó szándékú szakmai ügyeskedések kedvesen naivak és ugyanúgy sze-rethetők, mint a gyerekrajzok.
A jelenség nem egyedi, ilyen szépítést már mások és máshol is elkövettek; gondoljunk csak a szent család ábrázolásokra, ahol a 16. századra Józsefet rendszerint már nem ácsként, hanem a korabeli közvéleményt követve, az ácsnál elegánsabb, megbecsültebb, többre tartott asztalosként festették meg, kezébe gyalut adván az ácsbárd helyett, noha a biblia máig ácsként említi őt.
Milyen érzés egy ilyen jelentős műemlék megmentésén dolgozni?
A felkérést nagy megtiszteltetésnek tartom, és igyekszem is feladataimat a legjobb tudásom szerint megoldani. Ez persze nem mindig könnyű, hiszen az előbb részletezett, mondhatnám beépített szakmai hibákat is úgy kell kezelni, vagy hatástalanítani, hogy a műtárgyak
megmaradjanak eredeti formájukban, de végül mégis megfeleljenek
a mai többféle szakmai követelménynek, és persze használhatók is legyenek. Ez a használhatóság a legjobb garancia arra, hogy a tárgyak
megmaradjanak a következő századokban is.
Segítik-e a restaurátori munkát az egyetemen kapott ismeretek, az itt megszerzett szaktudás?
Szakismereteim első felét középiskolámnak, a hajdani újpesti Faipari Technikumnak köszönhetem, mely ismeretek az egyetemi évek
alatt természetesen jelentősen bővültek. Tapasztalatom szerint a humán közegből érkező művészettörténészek és restaurátorok között
gyógyírként hat a mérnöki munkában elvárt és alkalmazott rendszerező készség. Nagy hasznát látom korábbi műemléki gyakorlatomnak
és a szakmatörténet felé forduló érdeklődésem során évtizedek alatt
szerzett ismereteimnek is. Írásaimban - szakcikkek és különböző szakkönyvrészletek - nagyrészt az asztalosság történeti fejlődésének belső logikáját kutatom. Jól használhatók ennél a munkánál a korábban
tisztázott, megfejtett részletkérdések. Legfontosabb mindezek mellett
azonban kétségtelenül az a gyakorlati tudás, melynek birtokában bármelyik tárgy felújítását, restaurálását magam is meg tudnám csinálni.
Meggyőződésem, hogy csak az a mérnök teljes értékű szakember, aki
az általa tervezett, irányított feladatokat - legalább közepes szinten -
maga is képes elvégezni.
Mi a legfontosabb, amit a munkája során szem előtt kell tartania egy restaurátornak?
- Sok fontos részlet van, és mindet majdnem lehetetlen teljesíteni.
A restaurátor - jó hasonlattal - a műtárgy orvosa, akinek minden mozdulata, lépése fontos. Feladata részben szakmai, részben erkölcsi, etikai
természetű. Felelőssége nagy és átháríthatatlan, mert a nemzet kulturális örökségének egy darabján, annak rendbetételén, megmentésén
dolgozik. Szakmai kötelessége munkája során mindent dokumentálni írásban, rajzon, fényképen. Fel kell tárnia (a szükséges mértékben) a
műtárgy szakmai, művészettörténeti, kultúrtörténeti hátterét, hogy a
„gyógyítás" optimális módját ki tudja választani. A tárgyat le kell tisztítani, a hiányokat pótolni, a hibákat javítani kell, lehetőleg eredeti anyaggal, eredeti technológiával. Meg kell szüntetni a rovar- és gombafertőzést, de gondoskodni kell a használhatóságról is, mert pl. az ajtót restaurálás után is kell majd nyitni és csukni, a székre rá kell tudni ülni. Ezek mellett, a műtárgy legyen olyan, mint amilyen új korában volt, tehát legyen nyilvánvaló, hogy pl. festve volt, de valamikor átfestették, stb.
Hogyan lehet kiválasztani ezekből a csak vázlatosan leírt feladatokból a legfontosabbat?
A restauráláskor alkalmazható megoldásokat, fogásokat - ebben az esetben az asztalos szakma műveleteit - tudni kell. Általánosan fogalmazva: a restaurátor először legyen az általa kézbe vett műtárgyat készítő mesterségnek a mestere. Erre a szaktudásra épül fel a sok további, sajátos feladat megoldásában utat mutató restaurátor szaktudás, ami a tárgyakon az idő haladtával tapasztalható különféle pusztulási folyamatokat kívánja megakasztani, kijavítani. Ezek mára mesterség fölötti, azon túli tennivalók (művészettörténeti és más kutatás, hiteles dokumentálás, tisztítás, fertőtlenítés, konzerválás, megerősítés, pótlás, kiegészítés, szükség esetén laboratóriumi vizsgálatok, vagy eljárások, stb.). Tudatában kell lennie a restaurátornak, hogy nem tud, nem tudhat mindent, tehát tudnia kell tanácsot, segítséget kérni más szakemberektől, és azt el is kell tudnia fogadni, mert nem ő, hanem a tárgy a fontos. A legfontosabb tehát annak a különleges helyzetnek az átérzése, hogy kulturális örökségünk egy darabját adta a sors a kezébe, és ő felelős annak megmentéséért, fennmaradásért. Ebből minden további részlet levezethető.
- Jó munkát kívánok a gyönyörű, felelősségteljes feladathoz, köszönöm a beszélgetést. Csiha Tünde Noémi