1983. szeptember - A sok évszázados, sőt helyenként sok évezredes emberi
tevékenység eredményeként az erdők területe lecsökkent. A megmaradók
elegyetlenné váltak, hiányoznak belőlük a nagyragadozók is. A maradék fapopulációkat egyetlen korosztály képviseli. Ez az egy korosztály egyre kisebb területen képes önmagát megújítani, egyre gyakoribb és súlyosabb bizonyos kórokozóknak epidémiája és kártevőknek a gradációja, egyre nagyobb a különböző szennyeződések következtében föllépő erdőpusztulás.
A helyenként és időnként egészen durva beavatkozások ellenére még mindig vannak erdeink, ha nem is hasonlítanak az ember előtti állapotokra.
Kérdés, hogy amit eddig tettünk az erdővel, azt tehetjük-e ezután is, ha igen, meddig? Megőrizhetjük-e erdeinket a jelenlegi gazdálkodás mellett?
Van-e az erdőnek embertűrő-képessége, és ha igen, hol van annak határa?
Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszolhassunk, elengedhetetlenül szükségünk van az erdő, a Bioszféra szerkezetének, állapotjelző paramétereinek, tartós létezési feltételeinek ismertetésére. Az eddig szerzett ismereteink nem felelnek meg minden követelménynek. Erdő és Bioszféra fogalmunk, erdő és Bioszféra definícióink csak néhány önkényes, kiragadott, elsősorban a fakitermelés célját és a hagyományos vizsgálati módszereinket, mérési eszközeinket tükröző szempontnak felel meg.
A rendszerkutatók (Churchman, Szadovszkij, Ackoff, Mesarovich stb.) és az ún. tudományfilozófusok (Wartofsky, Fehér M.) segítségével, valamint a biokémikusok, elsősorban Gánti chemoton modelljére, és az ökológusoknak a szupraindividuális organizációval kapcsolatos eredményeire támaszkodva sikerült egy olyan erdő-, olyan ökoszisztéma-, sőt olyan Bioszféra képet és fogalmat kialakítani, amely a valósághoz képest hiánytalannak, ellentmondásmentesnek, tetszés szerint részletezhetőnek és bárki által ellenőrizhetőnek mutatkozik.
Ennek az erdő- és Bioszféra képnek a részletes leírása „ A Bioszféra funkcionális rendje" címen el is készült már.
A lényeg röviden az, hogy Gánti chemoton elméletét ki lehet, és ki is kell terjeszteni az ökoszisztémákra és a Bioszféra egészére is, amelynek eredményeként láthatóvá válik: az erdő másodfokú, a Bioszféra pedig harmadfokú organizmus, vagyis önmaga állapotát mérő, érzékelő, ellenőrző, fenntartó, regeneráló, stb. „mechanizmus". Erdőn belül az egyes populációk, Bioszférán belül az egyes ökoszisztémák működése hasonló a sejteken belüli enzimek, membránok, valamint a hozzájuk tartozó genom-részletek működéséhez. Ezért az egysejtű, vagy soksejtű élőlény állapotát éppúgy mint az erdőét, vagy a Bioszféráét a határaikon belüli, zártvonalú kényszerpályák menti helycserével, mint az egyensúlyi állapottól való eltérés dinamikus formájával kell jellemezni.
Ez az anyaghelycsere, amit körfolyamatnak, ciklusnak, konvekciónak, örvénylésnek neveztünk, a továbbiakban szintetikus mozgásformának is tekinthető, sőt tekintendő. Ennélfogva ennek időbeli sorsa, története nem „változás" vagy „fejlődés", hanem állandóság, vagy gerjedés vagy csillapodás.
Mértéke pedig az egyensúlyi állapottól való távolság.
Azt kell tehát vizsgálnunk, hogy az erdő milyen mértékű egyensúlyi állapottól való eltérés esetén lehet stabil, az erdő élelmi hálózata milyen feltételek mellett képes a tartós létezéshez szükséges anyagokat felvehető állapotban (helycserében) tartani, és az ehhez szükséges energia- (és anyag-) fluxusokat a környezetből fölvenni?
Az egyensúlyi állapottól való távolságot sajnos közvetlenül nem tudjuk mérni. Közvetve viszont mérni tudjuk, hogy az erdő egy konkrét területére milyen anyag- és energiafluxusok érkeznek, milyenek távoznak? Ebből már következtetni tudunk arra, hogy a területen milyen, maximális egyensúlytól távoli állapot alítható elő? Ezután csak azt kell meghatározni, hogy a konkrét ökoszisztéma élelmi hálózata milyen mértékben képes e maximum megközelítésére, és hogy a Bioszférának ebből mire van szüksége.
A gyakorlati feladatok meghatározása céljából emellett lehetséges az is, hogy az ökoszisztémát vagy a Bioszférát a klimaxtól való eltéréssel jellemezzük.
Mivel a klimax állapot az erdő, a Bioszféra normális, egészséges, optimális, hiánytalan állapotát jelenti, ezért elegendő azt vizsgálnunk vagy mérnünk, hogy mi hiányzik az erdőből vagy a Bioszférából?
Ezek után megkísérelhetünk választ adni arra a kérdésre, hogy milyen feltételek mellett nevezhető az erdő, a Bioszféra klimax állapotúnak? A Bioszféra funkcionális rendjének ismeretében ezen feltételek között a következők a legfontosabbak:
1. Az élelmi hálózat populáció-gazdagsága. Az egyes populációk diverzitása olyan legyen, hogy egymást sem megenni, sem az élelmi hálózatból kiszorítani ne tudják. A szupraindividuális organizációt (a természetes szelekciót, a belső egyensúlyt) ne zavarja semmi.
2. Az ökoszisztémák, az erdők anyagmérlege ne legyen negatív, az anyagfluxusok ne erodálják az ökoszisztéma szerkezetét. A víz, a szél ne vigyen el több anyagot, mint amennyit hoz.
3. Az élőlények szerkezeti anyagai ne váljanak ki a helycseréből, a geokémiai ciklusból, vagyis a Bioszféra határain belüli anyaghelycserét előidéző energiafluxusok nagysága és vagy hatásfoka ne csökkenjen.
4. Ha a helycserét fenntartó energiafluxusok nagysága mégis csökken, akkor azt az élővilág önmaga bővítésével, átrendezésével ellensúlyozni tudja.
A klimax állapot ismeretében rátérhetünk a tűrőképesség meghatározására.
Ezzel kapcsolatban két kérdést kell föltennünk:
— Mi az a klimaxtól való maximális eltérés, amit még az erdő, a Bioszféra akármilyen lassan is, de regenerálni képes?
— Milyen hosszú ideig képes létezni az erdő, a Bioszféra a klimaxtól való eltérés konkrét, vagy éppen növekvő mértéke mellett?
Maximális az erdő tűrőképessége akkor, amikor az erdő is és a Bioszféra is klimax állapotban van.
Nulla a tűrőképesség akkor, ha az erdő vagy a Bioszféra még őrzi azt a képességét, hogy a klimaxtól eltérő állapotból vissza tudjon térni a klimaxhoz, de már semmiféle újabb hiányt nem képes elviselni.
Magának a tűrőképességnek a pontos meghatározása, vagyis, hogy meddig mehetünk el az erdők és a Bioszféra klimaxtól való eltérítésében, vagy milyen sokáig tarthatjuk az erdőket és a Bioszférát klimaxtól eltérő állapotban, tulajdonképpen nem is lényeges. A klimaxtól való eltérítést nem tekinthetjük másnak, mint az erdők és a Bioszféra megismerésének eszközét abból a célból, hogy magunk is segíthessük a klimax állapot fenntartását. Attól kezdve tehát, hogy felismertük a klimax állapot jelentőségét, mint a tartós létezés egyetlen lehetséges formáját, és a tűrőképesség létét, nekünk csak arra kell törekednünk, hogy az erdők és a Bioszféra minél közelebb legyen a klimaxhoz, és minél nagyobb legyen az erdők és a Bioszféra tűrőképessége.
Ahhoz, hogy ezt megtehessük, ismernünk kell a populációk funkcióit a klimax állapot fenntartásában. Ezt vázlatosan a következőkben lehet összefoglalni:
Egyetlen populáció önmagában nem alkothat élelmi hálózatot, így ökoszisztémát, erdőt sem.
Egy-egy populáció az ökoszisztéma élelmi hálózatán belül, egy-egy ökoszisztéma a Bioszféra határain belül kétféle módon segítheti elő a klimaxnak nevezett optimális állapot fönntartását: Ahol valamilyen anyag kiválik a helycseréből, ott helyet foglalva aktív energiaközléssel akadályozza ezt a kiválást.
Ahol pedig lerakódnak valamilyen, más helyen kivált tápanyagok, azokat ugyancsak aktív energiaközléssel visszajuttatják a helycserébe. A populációknak ez a helyfoglalása, és ott az ökoszisztéma egészét szolgáló aktivitása természetesen csak úgy történhet, hogy eközben más populációk hasonló célú tevékenysége ne váljon lehetetlenné. Ezt teszi lehetővé az az önszabályozási forma, amit régebben természetes szelekciónak, ma inkább szupraindividuális organizációnak neveznek. Annak, hogy ez az organizáció létezhessen, hogy a részek közötti, valamint a részek és az egész közötti rendszerbe szervező kölcsönhatások szabadon érvényesülhessenek, csak egyetlen, de nélkülözhetetlen feltétele van: egyetlen populáció sem szerezhet korlátlan képességeket sem a táplálkozásban, sem a szaporodásban.
Ebben az önszabályozási formának van egy elvi biztosítéka is. Ha valamelyik populáció képessé is válik a korlátlan táplálkozásra és szaporodásra, az előbb-utóbb képes lesz megszerezni azokat az eszközöket is, amellyel önmaga táplálkozását és szaporodását az ökoszisztémák és a Bioszféra klimax állapotának fenntartása érdekében befolyásolhatja. A Bioszféra funkcionális rendjének felismerése remélhetőleg éppen ennek az önuralomnak válik az első eszközévé a jövőben. Mi következik számunkra az erdőnek és a Bioszférának ebből az organisztikus, klimaxálapotra törekvő képéből? A legfontosabbak valószínűleg a következők:
1. Mielőbb el kell döntenünk, hogy akarunk-e valamit is tenni az erdők
és a Bioszféra érdekében, mert ha igen, akkor a lehető legsürgősebben hozzá kell kezdenünk.
2. A klimaxállapot érdekében teendő lépés olyan fórum megteremtése lehetne, ahol a Bioszféra funkcionális rendjének és a belőle következő tennivalóknak a propagálása folyhatna. Ez nem tudományos, nem szakmai, erdészeti vagy biológiai probléma, hanem politikai.
A második lépés azoknak a fórumoknak a megteremtése lehetne, ahol a szakértők fölmérnék a klimax regenerációjához és fenntartásához szükséges technikai, kulturális, személyi stb. feltételeket. A harmadik lépésben a klimaxépítő tevékenység összehangolása és megvalósítása történhetne.
Amennyiben szándékaink és képességeink eredőjeként emberi szükséglet rangjára emeljük is az erdők és a Bioszféra klimaxállapotát, annak elérése akkor is csak több ezer éves terv keretében lesz megvalósítható. Lesz tehát időnk és módunk megszerezni a ma még esetleg hiányzó eszközöket és módszereket.
Van reményünk arra, hogy sikerül elindulnunk még azelőtt, hogy a tűrőképesség nullává válik, bár annak is igen nagy az esélye, hogy minden erőfeszítésünk hiábavalóvá válik. Agócs József
