Szakoktatásunk legősibb intézménye, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Kara csodálatos és tiszteletre méltó évfordulóhoz érkezett: kettőszázadik tanévének megnyitásához.
Kétszáz évvel ezelőtt, 1807. augusztus 30-án rendelte el I. (Habsburg) Ferenc király, hogy a Selmecbányai Bányászati Akadémia mellett egy önálló Erdészeti Tanintézetet állítsanak fel. (Érdekes egybeesés, hogy a magyar országgyűlés is éppen ezen a napon hozott határozatot az önálló magyar katonatisztképző intézet felállításáról, amit azután Ludovica Akadémiának neveztek el.)
Az oktatás feltételeinek megteremtése azonban időt igényelt. Ezért az ünnepélyes megnyitásra csak 1809. február 12-én, a király születésnapján délelőtt 10 órakor került sor. (Valaha a király születésnapja volt a nemzeti ünnep. Március 15.-e csak 1928 óta piros betűs ünnepünk.)
Az ünnepi beszédet a németországi, braunschweigi hercegségből, Wolfenbüttelből sikeres pályázata nyomán ide érkezett dr. Wilckens Henrik Dávid, a tanintézet első kinevezett professzora mondta, közvetlen felügyeleti hatósága, a selmeci főkamara-grófi hivatal összes tisztviselőjének és természetesen a hallgatóknak a jelenlétében. Sok történelmi vihart, veszélyt, megpróbáltatást megélt, szeretve tisztelt Alma Materünk, azóta megszakítás nélkül működik mind a mai napig — 1919 óta Sopronban.
Az alapításhoz kapcsolódó dátumok
Nem mulaszthatjuk el megemlíteni, hogy az alapítás pontos időpontja tekintetében a témával foglalkozó egyes szerzők munkáiban eltérő dátumokat találhatunk. Elég gyakran előfordul ez a történelemtudományban az „elsőség" kérdésében, aszerint, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat ki hogyan értelmezi.
Ezért a teljesség kedvéért megemlítjük, hogy tanintézetünk alapításával kapcsolatban is a már említettel együtt három dátum van forgalomban.
Az első 1807. december 17. A király ekkor hagyta jóvá az intézet szervezetét.
A második 1808. január 5. Ekkor hozta nyilvánosságra, közölte az udvari kamara a selmeci főbányagrófi hivatallal a tanintézet alapítására vonatkozó decemberi királyi döntést. Az oktatástörténészek többsége az alapítás időpontja tekintetesen ezzel az utóbbi dátummal azonosul.
Amiért mi harmadik dátumként bevezetőnkben augusztus 30-át irtunk, annak az az egyszerű oka, hogy ezzel az okmánnyal kapcsolatban értelmezési vita már nem lehet. Ez volt a végső verdikt, utána több már nem keletkezett.
A lényeg: a 200 év! Akár a januári, akár az augusztusi dátumot fogadjuk el, az évforduló vitathatatlan.
Végül akadnak — kevesen —, akik azt vallják: a papír csak papír, a lényeg a tények. Vagyis 1809. február 12.-e az igazi, amikor Wilckens prof. ténylegesen megkezdte az előadásokat.
Tessék választani!
Ha valakinek netán mégis álmatlan éjszakákat okozna ez a szerény dilemma, annak Lesenyi Ferenc professzor műve nyomán megadjuk az eredeti dokumentumok lelőhelyét, ahol kedvére búvárkodhat a régi papírok között: Bécs, Hofkammerarchiv; Ung. Münz-u. Bergwesen, 1808. évi 227.sz.
A történetnek gazdag irodalma van
Az Alma Mater történetének már egy kis könyvtárra rugó irodalma van: Faller Gusztáv, Pauer János, Vadas Jenő, Mihalovits János, Lesenyi Ferenc, továbbá Hiller István, Mastalirné Zádor Márta, Herpay Imre, Majer Antal, Magyar Eszter, Oroszi Sándor, Pankotai Gábor, Igmándy Zoltán, Roller Kálmán, hogy a teljesség igénye nélkül csak a legismertebbeket említsük.
Még gazdagabb a Selmeccel és a Selmecen működött szakoktatási intézmények történetével foglalkozó bányászati-kohászati irodalom. Tovább bővül és külföldi (osztrák, szlovák, német) szerzőkkel is gyarapszik a kör, ha a selmeci tanintézettel, mint a bányászati-kohászati felsőoktatás, általában a magyar műszaki oktatás és kutatás kimagasló tudománytörténeti objektumával kapcsolatos történeti munkákra tekintünk. A számos egyéb kapcsolódó témáról nem is beszélve; pl. diákélet-diákhagyományok, vadászattörténet, sajtó, pedagógiatörténet stb.
A Habsburg-dinasztia és közép-európai birodalmának történetével foglalkozó történeti munkákban is gyakran feltűnik Selmecbánya neve (főként gazdaság- és pénzügy-politikai vonatkozásban).
Ezért az évfordulóról szóló rövid megemlékezésünkben ebből a rendkívül gazdag, színes múltból csupán szakszervezeti tagságunk egy része előtt talán kevésbé ismert kezdeteket, az alapítás előzményeit és körülményeit elevenítjük fel.
A gyökerek a 18. századba nyúlnak vissza
Nem egy szerző húzza alá azt a tényt, hogy a felsőszintű erdészeti szakoktatás tulajdonképpen nem 1808-ban kezdődött hazánkban, hanem már voltak előzményei.
Amikor a nagy királynő, Mária Terézia a Selmecen 1735 óta működő bányászati-kohászati tanintézetet (Berg-Schola) 1762-ben felváltó Academia Montanistica-t 1769. december 22-i rendeletével három évfolyamos akadémiává átszervezte, tantervi utasítására (a ,,Systema"-ra) saját kezűleg külön rájegyezte, hogy az erdészeti kultúra oktatására is a legnagyobb figyelemmel kell lenni. Ettől kezdve akadémiai tanszéki szinten (hol a bányaműveléstanin, hol a matematikain) a kor színvonalán oktatták az erdészeti ismereteket.
Egyetemi szinten oktatott erdőgazdaságtant a pesti egyetemen Mitterpacher Lajos professzor is 1777-1814 között (a mező- és szőlőgazdaságtannal együtt).
A liptóújvári „Forst-hauptschule"
Még több figyelmet érdemel a Morgensterni Vizner Ferenc m.kir. kamarai erdőfelügyelő által 1796-ban Liptóújváron (Hradek) létrehozott erdészeti népiskola (Schola nationalis), amelyet neves erdészettörténészünk, Hiller István 1803-tól (esetleg 1804-től) kifejezetten felsőfokú oktatási intézménynek minősít Lesenyi Ferenc nyomán: „Forst- und National-hauptschule", vagy az 1803. évi tanterv szerint „königl. forst- und hauptnational-schule", vagyis királyi erdészeti és népfőiskola. Az ennek történetét részletesebben feltáró Lesenyi Ferenc professzor a rendszerét úgy határozta meg, hogy egy erdőőri vagy alerdész iskola mellett kialakult az előbbire ráépülő „főiskolai jellegű erdészeti tanintézet".
A liptóújvári — nevezzük most már így — erdészeti főiskola a király rokonszenvét, erkölcsi és jelentős anyagi támogatását is élvezte. S minden jel arra mutatott, hogy ez a tanintézet kristályosodik majd ki a magyar erdőmérnökképzés intézményévé és nem Selmecbánya (amelyet maga Wilckens professzor sem tartott alkalmas helynek erre a célra).
Döntött a politika
Mi jött közbe mégis, hogy mégsem így alakult a történelmi események menete?
Az, hogy a királyhoz közelebb levő és reá nagyobb befolyást gyakorló bécsi pénzügyi udvari kamara tisztviselőiben feltámadt a féltékenység, mivel a liptóújvári erdőbirtok, amelynek kebelében a Vizner-féle iskola létrejött, az államigazgatás akkori sajátos rendszerében a magyar királyi kamara kompetenciájába tartozott. Selmecbánya, az ottani főkamaragrófi hivatal viszont a bécsi udvari szervek terrénuma volt.
Nem csoda tehát, hogy amikor a bécsi udvari pénzügyi hatóságok, nevezetesen a pénzügyi udvari kamara (gyakorlatilag a birodalom pénzügyminisztériuma), valamint az erdészeti ügyek gazdája, a pénzverészeti és bányászati udvari kamara vezetői 1807. június 9-én közös tanácskozásra összejöttek a témában, akkor úgy határoztak, hogy az erdészeti tanintézet helyszínét illetően Selmecbánya, a selmeci Bergakademie mellett teszik le a voksot, ezt javasolják a királynak.
Ilyen háttér-előzmények után született meg a bevezetőben említett 1807. augusztus 30-i királyi pátens, amely gyakorlatilag a liptóújvári iskola sorsát is megpecsételte. Mert az udvari pénzügyi tanácsnokok ezután évről évre csökkentették a Liptóújvárnak nyújtott királyi dotáció összegét, arra való hivatkozással, hogy a birodalom számára egy helyen képeznek erdőmérnököket és ez: Selmecbánya, oda kell a pénz.
Az egykor szépreményű hradeki „Forst-hauptschule" még nyolc évig vegetált-kínlódott, azután beszüntette működését. Mert hát a budai magyar királyi udvari kamarának ugyebár — úgy tűnik, hagyományos magyar módon — most sem volt pénze saját iskolája fenntartására...
Institut-ból Akadémia
Megtörtént tehát a magyar erdészet jövője szempontjából sorsdöntő fontosságúnak bizonyult lépés: létrejött Selmecbányán a magyar erdészet — sőt az egész közép-európai Habsburg-birodalom erdészete — számára felsőfokon erdészeti szakembereket képező tanintézet, a rendszeres, szakszerű erdőgazdálkodás személyi feltételeinek megteremtése érdekében. Igaz: kezdetben — és még jó ideig — szerény, egy professzorátussal (tanszékkel), egy professzorral és egy segédtanárral működő kis intézet volt; ám az elvetett kis makkból idővel erős évszázados (immár kétévszázados) tölgy lett.
Az új tanintézet hol Forstinstitut, Schemnitzer Forstinstitut, hol Forstkabinet (olykor Forst-cabinet) elnevezéssel szerepel a régi iratokban. Általában az első volt a gyakoribb.
Hangsúlyozni kell, hogy egy új, önálló létesítmény volt. Az is kétségtelen azonban, hogy infrastrukturálisan nyilván számos tekintetben a Bergakademie bázisára épült. Az előzmények ismeretében az is természetes, hogy szellemileg is számos szál fűzte a bányászati felsőoktatáshoz (bár Wilckens kidolgozta teljesen önálló tanrendjét). Így azután Lesenyi professzor megállapítása szerint ezek a körülmények „elhomályosították" a függetlenségét. Nem meglepő tehát, hogy ez az egyébként is viszonylagos önállóság idővel a bányászati-kohászati felsőoktatással való fuzionálásba torkollott.
A selmeci főbányagrófi hivatal intézményeként működött önálló Forstinstitut, mint ilyen, 1846-ban szűnt meg, amikor is egy oktatási reform keretében beolvasztották a Bányászati Akadémiába és ekként akadémiai rangra emelték. Fennállásának 37 esztendeje alatt 411 beiratkozott hallgatója volt. (Vadas Jenő nyomán Lesenyi Ferenc közlése.)
Az összevont intézmény neve „K.K. Berg- und Forstakademie in Schemnitz" lett és ezt a nevet viselte az 1867-es kiegyezést követő magyarosításig. Attól kezdve Bányászati és Erdészeti Akadémia, 1904-től Főiskola. 1934-től 1949-ig a Műegyetem, 1949-5l-ben az Agrártudományi Egyetem Erdőmérnöki Kara. 1952-től (több mint egy évszázad után végre ismét önálló) Erdőmérnöki Főiskola. Ez azonban már egy további történet.
A 200. tanév megkezdése alkalmából Szakszervezetünk is tisztelettel és szeretettel köszönti a jubiláló Alma Matert a régi selmeci-soproni köszöntéssel:
„ Vivat, crescat, floreat Academia! Vivant Professores! Jó szerencsét — Üdv az erdésznek!" Dr. Király Pál