Bútort sem hajlítunk tovább (Index)

A ma Sellaton Hajlítottbútorgyár Zrt.-nek hívott társaság az elmúlt években 800-900 millió forintos árbevételt ért el, szolid, néhány milliós nyereséget is termelt, megrendelései is vannak, mégis bezárják a kapuit. A túl erős forint, egy amerikai partner bedőlése és egy meg nem kapott pályázati támogatás áll a tulajdonos döntésének hátterében, mondja a vezérigazgató, aki már a gyártás újraindítására készül.
 „Azért ha ezzel a Bajnaival találkoznék egyszer, szívesen elbeszélgetnék vele” – kesereg Lescsik Jenő a debreceni Salétrom utca egyik gyártelepén, egy száz évet megélt üzemben, évtizedes gépek és emberi kezek által elkoptatott öntöttvas szerszámok között. Van itt olyan pneumatikus formázógép, amelyet a gyár tmk-sai a hetvenes években úgy koppintottak egy akkori csehszlovákiai vetélytárstól, hogy egy gyárlátogatáson megnézték az ottani gépet, majd minden jegyzetelés és rajzolás nélkül itthon elkészítették a másolatát. A fűrészüzem, a szárító, a szabászat, a lakkozóüzem mind üresen állnak; két óra van, délutáni műszak híján véget ért a munka. Most még csak a mára, de bő egy hónap múlva végleg leállnak a gépek.
„És ezzel sokak élete is” – mondja Lescsik úr, és mi úgy érezzük, bár ezt már nem teszi hozzá, hogy az övé is. 1965-ben, a faipari diplomája megszerzése után, Sopronból költözött ide, hogy a már akkor is egyetlen magyar tonettbútorgyárban dolgozhasson. Akkoriban itt ezerkétszáz embernek adtak munkát, volt olyan időszak, amikor napi háromezer széket csináltak, nagy részét a szovjet piacra. Ma már se szovjet piac – „annál nagyobb baromságot, mint kilencvenben azt, hogy a ruszkik haza, még nem hallottam, rendben, hogy a katonáik nem kellettek ide, de azokat a piacokat kidobtuk az ablakon” –, se ezerkétszáz dolgozó, se napi háromezer szék.
Most még 99 embernek ad munkát a vállalat – amely már jobb napokon is csak egy-kétszáz széket, kanapét, fogast gyárt –, a múlt évi végi elbocsátásokkal összesen 152-en veszítik el állásukat és megélhetésüket azzal, hogy a felszámolás alatt álló cég február 28-án befejezi a termelést. Köztük egész családok is. „Van itt egy asszonyka az irodán, a férje tmk-s, és a gyárban dolgozik a fiuk is, mi lesz velük?” – kesereg Lescsik úr, aki egy időben főmérnöke, majd ügyvezetője is volt a társaságnak, már évek óta nyugdíjas, de visszajár dolgozni.
A megrogyás
A kívülállónak különösnek tűnik a cég felszámolása. A céginformációs adatok szerint a vállalat a 2008-at megelőző években stabil, 800-900 millió forintos nettó árbevételt produkált, igaz, romló tendenciával: a 2005-ös 941 millióból lett 2007-re 844 millió (a 2008-as mérleg még nem készült el). A kilencvenes években több termékük formatervezési nívódíjat kapott, neves formatervezők – Vásárhelyi János, Bánhalmi Gábor – dolgoztak az akkori Hajdúthonetnek. Székeik jelenleg is megtalálhatók többek között a Madách Kamarában és az Országházban is, a cég a 2002-es kormányváltás idején a kormányzati irodabútor-tender egyik résztvevője volt, rendszeresen szállított egy amerikai partnernek, és több mint húszmillió forintért integrált vállalatirányítási rendszert vezetett be, amihez európai uniós támogatást is nyert.
Vagyis csak azt hitték, hogy nyert. Miután ugyanis önerőből megvalósították a beruházást, a fejlesztési ügynökség közölte velük, hogy eláll a szerződéstől; az erre tavaly márciusban benyújtott fellebbezésre néhány napja, tehát tíz hónap elteltével kaptak érdemi választ; ezért érzik úgy többen az üzemben, hogy lenne néhány szavuk az uniós támogatásokért is felelős gazdasági miniszterhez. Bár ennek a tízmillió forintnyi összegnek a kiesése is fájdalmasan érintette őket, a megrogyáshoz ennél több kellett. Tavaly azonban minden összejátszott a korábbi öt évben folyton nyereséges, igaz, csak néhány, jobb években tíz-húsz, rosszabbakban hat-nyolc milliós profitú cég ellen, derül ki a cég részvényeit száz százalékban tulajdonló vezérigazgató, Görömbei Csaba szavaiból.
Egyfelől az, hogy tavaly tavaszra, nyár elejére a forint soha nem látott mértékben megerősödött az euróval és főként a dollárral szemben. Ez az eddig főként exportra, elsősorban észak-amerikai, másodsorban nyugat-európai kivitelre termelő céget azért is sújtotta nagyon drasztikusan, mert a nyersanyagot nagyrészt – a szlovákiai bükkfa kivételével – belföldről szerzik be, így az árfolyamváltozás káros hatásait nem tudták ellensúlyozni beszerzési oldalon. (A konkurens cseh tonettcégnek ez persze nem jelentett gondot, kár, hogy a nagyobb testvérnél nem gondoltak a debreceni céggel való együttműködésre.) Másfelől éppen a múlt évben dőlt be legnagyobb egyesült államokbeli megrendelőjük: az amerikai bútorkereskedő kft. csődbe menésével nemcsak az évi százmillió forintos rendelésállományt jelentő biztos piacukat veszítették el, hanem az utolsó szállítmány árát, 186 ezer dollárt is. „Ez nekünk nagyjából kéthavi bérköltségünk” – érzékelteti a helyzet súlyosságát a vezérigazgató.
A mi székeink
És ha már bérköltség: a cég versenyképességét – igaz, ez nem a tavalyi év problémája, hanem lényegében a piaci feltételek megteremtése óta, jó húsz éve létező gond – rettentő mértékben rontotta a bért terhelő adók és járulékok magas szintje. „Ez egy roppantul élőmunka-igényes szakma, a költségeink majdnem felét a bérek és járulékok viszik, vitték el” – érzékelteti az arányokat Görömbei. Ezt próbálták ugyan kivédeni azzal, hogy külföldre telepítik a gyártást, de a kilencvenes években nem találtak olyan romániai helyszínt, aminek megfelelő lett volna az infrastruktúrája; „volt, hogy egy istállóba vittek minket, ahol az állatok korábbi karámjaiban volt néhány gép lerakva, és azokat is csak egy villanykörte becsavarása után lehetett látni”.
Most nem tűnik túl fényesnek a magyar hajlítottbútor-gyártás jövője sem. A kora délutáni csöndbe burkolózó gyár félhomályos termeit bejárva csak egy-két távozófélben lévő munkással találkozunk: a délelőtti, azaz az egyetlen műszaknak vége, lehajtott fejjel csomagolják motyójukat, vagy szótlanul álldogálnak a félkész termékek halmai mellett, az ódon, több mint 160 éves technológiát képviselő, már-már patinásnak mondható gépek, szerszámok, gőzölőkemencék, szárítófülkék közt. A kocsikon, asztalokon acélkeretekbe kényszerített fadarabok százai, ezrei hevernek – ezekből készülnek el az utolsó magyar gyártású tonettbútorok.
Az egyik összeszerelő műhelyben negyven év körüli férfi dohog, miközben szedelőzködik: „Hagyták tökremenni ezt a gyárat! Erről is Gyurcsányék tehetnek, pedig az ő seggük alatt is a mi székeink vannak!” Munkatársa, egy középkorú nő egyetértően bólogat: „Én 28 éve dolgozom itt. Hogy mi lesz velem? Főállású munkanélküli leszek.” Mutatják a falakon lévő székmintákat, ezerszámra kerültek ki kezeik alól az egyszerű vonalú, de masszív, vagy éppen díszesebb, kecsesebb, de mindenképp időtálló használati tárgyak.
Idő. Lescsik Jenő szerint a sors fintora, hogy termékeik időtállósága, tartóssága is hozzájárult a cég vesztéhez. „Ha egyszer megvettek egy tonettszéket, az hosszú évtizedekig, akár generációkon is át használták. Manapság az olcsó, egyszer használatos termékek korában nem szokás már ez, gazdaságilag is kifizetődőbb a silány minőség termelése.”
A második válságot nem éli túl
A kívülállónak úgy tűnik, hogy a cég a múlt év végén elrendelt felszámolással megpróbál előre menekülni. Nemcsak azért, mert most még minden dolgozójuk bérét ki tudják fizetni – bár, mivel régóta itt dolgozó munkásokról van szó, a végkielégítések kifizetéséhez valószínűleg igényelniük kell pénzt az ezt szolgáló állami alapból is –, és a szállítói tartozások 30 millió forint körüli szintje sem tűnik kezelhetetlennek. Hanem azért is, mert a vezérigazgató már arra készül, hogy a felszámolás során az értékesített vagyontárgyakból néhányat megvásárolva, új körülmények között és kisebb létszámmal újrakezdje a termelést – feltéve, hogy sikerül összeszedni ehhez az induláshoz szükséges jó százmillió forintot. "Szurkolok neki" &dnash; mondja Lescsik Jenő, de hangján nem érezzük a töretlen hitet.
Ehhez ugyanis az kellene, hogy legyen megfelelő ingatlanvagyonuk, hiszen addig a bankok szóba sem állnak velük. Ingatlan azonban nincs, mivel a kilencvenes évek eleji sajátos magyar privatizációs gyakorlatnak köszönhetően a gyár magánkézbe kerülésekor külön cégbe ment az ingatlan, és külön cégbe a termelő tevékenység, "akkor valakinek ez volt az érdeke" – mondják a gyárban. Ahol már a harmincas években évi több mint százezer széket gyártottak, ahol egykor olyan székek is készültek, amelyek támláját, ülőrészét, négy lábát és karfáját is egyetlen fából csavargatták ide-oda, és amely a huszadik század elejének nagy gazdasági világválsága után a második világháborús bombatámadásokat is túlélte. "Hát igen, az üzlet keményebb ügy, mint egy háború" – mondják erre a Sellatonnál, és nem tudjuk őket megcáfolni.
Thonet és tonett
A bútorgyártással foglalkozó német Michael Thonet [1] hosszú évek kísérletezése után 1841-ben mutatta be a koblenzi kiállításon és vásáron a bútorgyártást forradalmasító hajlítottfa bútorait. Az általa szabadalmaztatott eljárással, azaz a bükkfa gőzölésével és hajlításával megformált légies szépségű, kecses formájú, mégis nagy szilárdságú székei, kanapéi, asztalai stílusokon átívelő karreirt futottak be az európai enteriőrökben a kávéházaktól a főúri szalonokon, a polgári nappalikon át a falusi tisztaszobákig. A bútorbirodalmát kiterjesztő Thonet a felső-magyarországi Nagyugrócon is vásárolt birtokot, gyárát 1866-ban helyezte üzembe. 1893-ban Európában már 51 hajlítottbútor-gyár működött, ebből 25 az Osztrák-Magyar Monarchiában, tízezerszámra készültek ezekben az években a tonettszékek és társaik.
Debreceni Gőzfűrész és Faárugyár Rt. néven 1907-ben alapította az üzemet az Általános Forgalmi Bank, hogy a szabadalmaztatott technológiával bútort gyártsanak. A trianoni döntéssel a debreceni lett a legnagyobb hajlítottbútorgyár az országban, a nemzeti veszteség felívelést hozott a cégnek. A gazdasági világválságot is átélő céget 1931-ben nevezték át Debreceni Hajlítottbútorgyártó és Kereskedő Rt.-re, ebben az időszakban a termelése elérte az évi 150 ezer darabot. A második világháborúban, mivel közel van a debreceni vasútállomáshoz, több bombatalálat érte. A súlyos károkat elszenvedett üzemet 1949-ben államosították, 1963-ig önálló állami vállalatként működött. Fénykora a hatvanas évek közepén volt, 1964-ben több mint 1200 ember dolgozott a város határában lévő, Salétrom utcai hathektáros telephelyen. A debreceni üzem 1963-ban a Szék és Kárpitosipari Vállalat 4. számú gyára lett. Részvénytársasággá 1988-ban alakult, a kilencvenes évek közepén privatizálták. Jelenlegi tulajdonosi szerkezete 2006-ban alakult ki. Haász János - Nagy Attila