A bécsi döntés előtt, a régi román világban, ahogy otthon mondották, időnként meg-megjelent egy-egy kóboros szekér a faluban, megállt útkereszteződésnél vagy valamelyik kisebb placcon. Apró termetű, inkább gyapjas, mint fényes szőrű lovacskáik a nagy a feje, búsuljon a ló modorában unottan ropogtatták a sovány kóstot a szekérrúdra függesztett mocskos ponyvából. A kóbor alja tele volt törekes szalma közé rakott cserépedénnyel. Káposztásfazekak, tejesedények, kancsók, csiprok, minden volt ott, s az áruk is azonos, ha tekintettel vagyunk arra, hogy annyi szemes gabonát kellett cserébe adni, amennyi az edénybe belefért. Szabályos cserekereskedelem volt, akárcsak az igen régi időkben. Otthon az udvart a zöldségeskerttől elválasztó kerítés léceibe húzva sorjáztak a cserépfazekak, kancsók. Egyetlen, kicsorbult peremű káposztásfazekunk még ma is megvan, a konyha díszes helyén mutogatja hasát a szekrény tetején; barnás, okkeres színe, formája, rusztikus megmunkálása és főleg a perem magasságától alácsurgatott s az edényen magának nyomot kereső zománc teszi egyedivé, a modern bútorzat és az archaikus, rusztikus forma tökéletesen kiegészíti egymást. Emlékszem, nagyanyám kenyérsütés után helyezte el a káposztásfazekat a kemence szádánál, a pléhet a kenyérbevető lik elé helyezte, hogy ne szökjék meg a benti meleg, kitámasztotta a szénvonó lapáttal vagy egy azsaggal. A füstölt hús, a csülök úgy rejtőzködött a töltelékek és a vágott káposztaszálak között, mint a kóbor alatt a fazekak. Hatvan esztendő múltán, mikor a moldvai csángóság dolgai jobban kezdtek érdekelni, húgom előkerítette a szülőház padlásán hányódó csorba fazekat. Sejthette, hogy mekkora örömet szerez véle, mert mosolyogva, féltve csomagolta ki. Régi feladatkörétől megfosztottuk ugyan — egyik leszármazottja, az ugyancsak gorzafalvi fazék unokahúga vette át a szerepét. De az öreg fazék sem maradt feladat nélkül: kerti vetőmagvakat tárolunk benne. Fedele védi a portól, a cserép pórusain át szellőzik is az edény, s így optimális feltételeket teremt a magvak számára. Unokahúga pedig ma is elővarázsolja gyermekkorom legkedvesebb ízeit, akkor is, ha a csülköt már nem a padláson füstölik. Csak az és akkor értheti meg, miért maradt élete végéig Mikes leggyönyörűbb ízélménye a székelyföldi káposzta, aki evett már a cserépfazékban főzött változatából, s aki azt is tudja, hogy a zománc nélküli edény, ha előbb nem töltik meg vízzel, ami behatol a pórusokba, magába veszi a zsiradékot, ez idővel megavasodik, s a káposzta íze nem az igazi.
Érkeztek a faluba másféle kóboros szekerek is. Ezeket attól lehetett megkülönböztetni a fazekasoktól, hogy feketébb színűek voltak, felordították a falut, tört magyarsággal kiabálták: Degettet vegyenek! Gázt vegyenek! Hai la gaz si degenet! A degettet szekérkenőnek használták a tengelyre, egyéb forgórészekre rákenve. A gázt, azaz petróleumot világításra, de szükség volt rá akkor is, ha meghűlt, köhécselni kezdett valamelyik gyermek, kockacukorra csepegtették, s azt kellett elszopogatni.
Későbbi találkozásaim a csángókkal más természetűek. Erre már magyar világban, a bécsi döntés után került sor.
Apám gazdálkodó és gépészember volt, a bécsi döntést követő esztendő nyarán fogadott fel a cséplőgéphez etetőként két tatrangi férfit a Brassó melletti Háromfaluból. Csak a keresztnevükre emlékszem: Márton és János. Márton alacsonyabb növésű, barna férfiú volt, János magas, langaléta, soványabb alkat. Jánosnak hamarosan megkülönböztető neve is született, lehet, éppen anyám talált ki számára ragadványnevet: Lódics. Lódics János. A fura név gyökérzete János vélt nagyotmondásai táján keresendő. Hazudós embernek tartották, nagyokat lódít — mondották róla — az odaáti dolgokról, bár én most, utólag hinnék neki, amikor mesélné, hogy a román hatóságok abban az időben mit műveltek a Dél-Erdélyben rekedt magyarokkal. Márton és Lódics János faluja, Tatrang alig pár kilométerre volt a második bécsi döntés előírásai szerint megvont magyar—román határtól. Családjuk Tatrangban maradt, ők, azt nem tudnám megmondani, milyen úton-módon, de minden nyáron átjöttek szezonmunkára. Már jóval a nyári betakarítás előtt megérkeztek, a gazdaságban mindig akadt munka, s egyébként is „alkalmazásuk" inkább az idegenbe szakadt, nyomorgó emberek megsegítése volt, hiszen a mi nagyközségünkben voltak bőven náluk képzettebb emberek, akik a cséplőgép körül szorgoskodjanak. Székelyföldön azokban az időkben akkora volt a gyermekfölösleg, hogy a sokgyermekes családok fiaiból sokan kerültek budapesti, nagyvárosi iskolákba szakmát tanulni, akik aztán rendszerint többet haza sem tértek.
Márton és János hétfalusi csángók voltak, tulajdonképpen semmi közük a moldvai csángósághoz, szokásaik, foglalkozásuk, viseletük, nyelvjárásuk is más. Egyetlen közös elem, ami őket egy kategóriába sorolja: a nevük. S az, hogy a magyar etnikum peremvidékére sodródtak ők is, akárcsak a moldvai csángó-magyarok. A hétfalusi csángók vallása is más. Míg a moldvai magyarok összességükben római katolikusok, addig a hétfalusiak, tehát a Barcaságon élők Brassó, a közeli Szászföld, Királyföld hatására evangélikussá lettek. Az én nyelvi ismereteim közé viszont ők lopták be a csángó szót. A moldvaiakkal az is közös elem volt, hogy mindannyian a határon túliak, az akkori Magyarországon kívül élők.
A csángókkal a harmadik találkozásom is hétfalusi vonzatú. A háború, az ezt követő aszály, a román hatalomátvétel után igen nyomorúságosra fordult családunk sorsa. A háború elvitte lovainkat, apám vásárolt ugyan helyettük másokat, de már nem abból a lórokonságból, a szűkös esztendők lovai voltak már ezek, és nem büszke paripák. Aztán ezektől is meg kellett válnia. Jött az 1946-os szárazság s az ennél is rettenetesebb aszály: a szigorúan végrehajtott gabona- és egyéb beszolgáltatások. A cséplésért járó vámot már a cséplőszekrény fara mellől elvitték, szigorú, „megbízható" családból származó ellenőröket neveztek ki, akik árgus szemekkel és kihegyezett tintaceruzával figyelték, nehogy egy vékányi gabona is eltűnjön a gép mellől. Az apám mellé beosztott ellenőr Bikás Irén volt, formás és értelmes lány, pikánsnak tűnő nevét nem maga szerezte, apját hívták Bikás Pistinek, ő volt, ahogy ma mondanók, az apaállatok gondozója, a bikás. (Későbbi időkben, mikor már szakközépiskolát végzett technikusok hatáskörébe kerültek a falu bikái, s az üszőket, teheneket megfosztották a párosodás gyönyörétől, akkor a játékos névadás műbikáknak nevezte az ondózást végzőket.)
Szóval, egyik cséplési szezonban Bikás Irén volt az ellenőr. Hagyományos módon, kinek-kinek a portáján, az évszázados szokásrend szerint erre kialakított, csűr előtti tágas hátsó udvaron, ahová a búzaasztagokat és az árpakazlakat rakták, nem engedélyezték a cséplést. A kollektivizálás első csírája, illetve a lakosság iránti bizalmatlanság első tömeges megnyilvánulása a szérűn való cséplés kötelezővé tétele volt, holott ez az uradalmas vidékeken volt szokásos, Háromszéken a közepes nagyságrendű gazdaság volt az uralkodó forma. A kommunista türelmetlenség volt az oka annak is, hogy éjszaka is csépelni kellett. Az is előfordult, hogy apám három napig nem mozdult el a kazán mellől, megtörtént, hogy a fatuskón, amelyen ült, elszunyókált, lefordult róla, s aludt tovább a puszta földön. Akinek a gabonáját csépelték, az vitte ki a szérűre az ebédet, a vacsorát, holott a régi szokásrend szerint a gépész úrnak a belső házban, a tiszta szobában terítettek valaha, az asztalról a jóféle köményes pálinka, a tyúkhúsleves zabszem- vagy arcátlan laskával s a nagy tálakra halmozott húsféleségek nem hiányozhattak. A csöröge, a kürtőskalács utólag került az asztalra.
Miután kötelezővé tették a szérűs cséplést, annyira nem lehetett a vámgabonából egy szemet sem hazavinni, hogy apám inkább éjnek évadján hazalopott a mezőről, a saját gabonájából, kétsornyi rozsot — egy gabonakévékkel megrakott félszekérnyi mennyiséget —, s azt saját cséplőgép-garnitúrával rendelkező gazda és gépészember létére a csűr tapaszos földjén cséphadaróval csépelte ki, akárcsak a középkorban, hogy az akkor már ötgyermekes család számára a kenyérnekvalót előteremtse. De ez sem volt elég.
Későbbi csángó találkáim alapvetően más jellegűek voltak, mint a négyesztendős magyar világ idején a határon, azt hiszem, illegálisan átlopakodó s nálunk munkába álló Márton és János esetében. Apámnak, a lovak örökös szerelmesének le kellett mondania a paripákról. Azelőtt a tehenet a tejéért tartotta. A magyar éra alatt nagy gondot fordítottak a törzskönyvezett állomány kialakítására. Emlékszem, a pirostarka Bözsi kétszer is megtöltötte naponként a sajtárt. Rúgós volt, türelmetlen, előfordult, hogy izgágaságával felborította a tejes edényt, de úgyis meg kellett bocsátani neki, mert ami megmaradt, az is több volt, mint amennyit mások gyengén tejelő teheneik tőgyéből kiszorongattak.
Ezekben az esztendőkben a kötelező gabona- és állat-, a tojás- és tejbeadás mellé a fafuvarozás kínos keservét is vállalni kellett. Apám nem volt naiv ember, igaz ugyan, hogy a lovaktól a családra rátelepedett nyomor miatt kellett elsősorban szívszaggató fájdalommal megválnia, de azt hitte, hogy ha a teheneket igás állatként használja, akkor kíméletesebb lesz az éppen fennálló rend, és a fafuvarozási kvótát, ha nem is törlik el egészen, de csökkentik. Hát tévedett. Hiába lélegzett fel valamennyire, amikor Nyika Mózit, a kommunista sejt egyik alapemberét lefogták, mert saját lányával fajtalankodott, s ekképpen az egykor a cséplőgép mellől elkergetett, semmirevaló ember fenyegetéseitől megszabadult, mert azok, akik „csak" az elhurcolt földbirtokosok portáinak kirablásával foglalkoztak, s ezért akkor kitüntetés járt nekik, hozzáláttak a kuláklisták összeállításához. A falu alsó végén, az 1. házszámnál kezdték, s úgy belelendültek a munkába, hogy mire a falu harmadáig értek, már teljesítették a szám szerinti kulákosítási normát, s valamennyire mérsékelhették magukat. Természetesen, apám rákerült a listára, annak ellenére, hogy mezőgazdasági területe négyhektárnyi volt, az örökölt erdőrészekről a cséplőgépvásárlás idején (1938 vagy '39) a testvérei javára lemondott, tehát csak közbirtokossági erdőnk volt, s azt sem vették figyelembe, hogy a gyermekek száma a családban hatra kerekedett, hogy a Singer varrógépet a gépész úr darabjaira szedte, hátizsákba rakta, s elvitte valahová a Bánátba, hogy kenyérgabonát kapjon érte cserébe. Nem ismertek ezek sem Istent, sem királyt, csak a kommunista pártot, s apámból zsírosparasztot fabrikáltak annak rendje s módja szerint.
Már a tanügyi reform esztendejében vagyunk, 1948-ban. A kantai (Kézdivásárhely), Nagy Mózes nevét viselő Római Katolikus Gimnáziumot erdészeti iskolává alakították át. Szegény ember hova adja iskolába a gyermekét? A legközelebbibe. Így magam is a cserefalapis mundért viselők jelöltjei közé kerültem. De csak ideiglenesen, négy hónapig, mert Váradi elvtárs — Kecske elvtársnak hívta mindenki a háta mögött, valószínű, azért, mert a szegény ember kecskéket tartott —, szóval, a rajoni KISZ-bizottság titkára osztályellenségek fattyai után kutatott, s természetesen rám talált. Nagygyűlés, az imperializmus leleplezése, az osztályellenség mesterkedéseinek feltárása, s azon kaptam magamat, hogy az iskolából kiakolbólintottak.
A csángók tulajdonképpen ezután lépnek be negyedszer az életembe. A kirótt fakvótát fuvaroztuk a csernátoni erdőkből Kézdivásárhelyre. Úttalan erdei utakon, mintegy huszonöt kilométeres távolságra, Kézdivásárhelyre. Ikertestvéreim, Attila és Csaba még apró kölykök voltak. Hárman indultunk mindjárt éjfél után a Bodoki-csúcs aljába, a Jegesárok felé. Élveztük is, hogy már nagyok vagyunk, szülői felügyelet nélkül fuvarozhatjuk a fát az ország újjáépítéséhez, a dolgozó nép államának felvirágoztatásához. Méteresre szakaszolt ölfahasábokkal kellett megrakni a szekeret, ekkora darabokkal a gyermekember is bír. Pitymallatkor vidám hangulatban érkeztünk meg egy keskeny és meredek útszakaszhoz, ahol régi szokás szerint az aljba érkezőnek hahókat kellett ordítania, mert ha a fenti részről elindultak a fával megrakott szekerek, nem tudták a meredek és vállas „úton" kikerülni egymást. Mi erről megfeledkeztünk. Bajka Marci bácsi, apám gépész- és kuláktársa akkor is fújta a magáét, egyházi dalárdában, templomokban kimunkált jó hangú ember volt, tenorja hajnalonként megtöltötte a mély patakvölgyeket, felhágott a csúcsok tetejéig, repertoárja gondosan megválasztott és politikailag kifogástalan volt: Ez a harc lesz a végső — énekelte olyan átéléssel, hogy mindenkiben reményt tudott kelteni, eredeti jelentését, üzenetét a visszájára fordítva a mozgalmi éneknek, a … csak összefogni hát... mindenféleképpen értelmezhetővé vált, sőt, metaforikussá, s a szolgálatos (erdei) besúgóknak sem volt, amit kezdeniük Marci bátyánkkal, mert ő már elindult az átnevelődés erdei útján, s az Internacionálét úgy fújta — elnézést a hasonlatért —, mint egy szép siratóéneket, mint egy zsoltárt.
A két tehénke vonszolt bennünket a vállas, meredek erdei úton.
És az út háromnegyedénél jöttek szembe velünk a mi vidékünkön használatosaknál erősebb csontozatú, illetve vasazatú, hatalmas szekereikkel, óriási farakománnyal a hétfalusi csángók. Kemény lovaik, a míves lószerszám tulajdonképpen csodálkozást váltott ki belőlünk. A mi állatkáink úgy néztek ki, mint a mesék két borsökröcskéje, különösen a hatalmas, felhőpárákat fúvó, kemény lovak megtorpanása pillanatában a laposabb háztető lejtésszögére emlékeztető hegyoldalban.
A hétfalusi fuvarozók — talán éppen Márton és János falusfelei — nem illetődtek meg, nem voltak tekintettel gyermekember mivoltunkra, hanem nagy káromkodások közepette szétszedték a szekerünket, kerekeket, ágasokat, mindent külön darabra; kivonszolták, a végén már csak virtusból is, a vállas út peremére, és ott nekitámasztották az erdő fáinak. Embertelen és rossz vicc volt. A szekeret a karaván távozta után csak a mélyvágású, meredek út fenekén lehetett összerakni. Ha egyáltalán ki tudjuk mozdítani a szekéralkatrészeket a helyükről, hiszen — és ez még szép is volt tőlük — a vállas út külső pereme ismét meredeken lejtett, s ott beeregették a szekérdarabokat az első fáig, ami felfogta ezeket.
Évek múltán értettem meg, hogy ezeket az embereket nem is a rosszindulat, nem a barbárság, inkább a szokást megszegőkkel szembeni pillanatnyi harag bosszantotta. (Nem adtunk le, illetve fel jelzéseket, hogy elindulunk.) A történelembe visszalépve számomra most már az is érthető, hogy ez a fuvarozásra szakosodott népcsoport a maga törvényeit érvényesítette. Évszázadokon át Dél-Erdély és Moldva, Havasalföld kereskedelmének lebonyolításában ők voltak a leghíresebb fuvarosok, akikkel nem három kölyök és két tehénke állt szembe rendszerint, hanem útonálló haramiáktól az utak viszontagságáig minden. Nem csak állataik, ők is kemény, szíjas, edzett, ha kell, könyörtelen emberek voltak.
Márton és János kellemes emlékű belső képe megváltozott bennem. Ők, emlékszem, kimondottan kedveltek, én is őket. Nyelvüket, szavaikat, viselkedésüket a mienkhez mértem, s mivel az ember tudta nélkül is mindig ez a norma, ez az igazi, a szép, az övékét huncut módon megmosolyogtatónak fogtam fel, akárcsak anyám, aki külön élvezte — negyven-negyvennégy között viszonylag jómódban élt a család; a bécsi döntésig egyke voltam, s 1941-ben hozta a gólya az első testvéreket, a beszédes nevű Attilát és Csabát, aztán a többieket —, szóval, anyám azzal is szórakozott, hogy Márton és főleg Lódics János mennyire telhetetlen bendőjűek, s különös élménye volt, amikor a tejföles savanyúmártással készített csirkehússal együtt megette a belerántott babérleveleket is. A szomszédasszonyokkal jó nagyokat kacagtak az ilyesmiken, s anyám olyan kísérleteket is végzett, mennyit tudnak egyszerre bekebelezni valamilyen kimondottan laktatós ételből.
Hát ezek a fafuvarozó csángók nem olyanok voltak, mint Márton és János. Nem alárendeltségi viszony volt már köztünk, az erdőn jó szekereikkel, kemény lovaikkal ők voltak a nyeregben.
Akkor haragudtam a csángókra.
Később, tanítóképzős koromban éppen hétfalusi csángó osztálytársaimmal barátkoztam össze.
Sylvester Lajos