2005. február 21.
Mennyit ér a bánáti bazsarózsa? Mennyit érhet egy olyan növényfaj, mely a világon csak egyetlen helyen fordul elő? Mielőtt felállítanánk a mérleget másik serpenyőjébe a világ jobbik felének álmát délcegen őrző lokátorállomást pottyantva (helikopterről, persze), dőljünk kicsit hátra a tévénézős fotelünkben. Úgyis mindig az van. Kapcsoljuk be a Geographicot és gyönyörködjünk a gombnyomásra elővarázsolható tigrisek erőt sugárzó, gyönyörű lopakodásában. Közben, ahogy az már lenni szokott, a narrátor kenetteljes hangon tájékoztat majd minket: ennek a páratlan ragadozónak bizonytalan a jövője, ugyanis az élőhelyek zsugorodásán felül a keletiek által afrodiziákumnak tartott bajusza miatt orvvadásszák szegényt.
Ismerjük a szöveget, nem folytatom. Mára ugyan az ilyen mondatok nem lépik át az ingerküszöbünket, de azért azonosítani tudjuk a belső reakciót: „Na! Hát ezt azért nem kéne! Barbár brigád! Szóljon már valaki nekik odaát, hogy a tigriseimet nem adom! Esténként látni akarom őket a tévében!” Valahogy így, sőt még tenni is hajlandók lennénk értük. Ha nem kell fölállni a fotelból, talán egy adott felhívásra pontban este nyolckor mindannyian felfelé fordítanánk hüvelykujjunkat, így szavazva: éljenek hát! Mint a régi cirkuszokban. De az is lehet, sokan nem hinnék el, hogy baj lehet: háthiszen látjuk azokat a fránya tigriseket, elég bekapcsolni a tévét! A Geographic majd vigyáz rájuk, ugye?
Jó, nézzünk valami mást! Mint azt olvashatjuk, az utolsó 30 amuri leopárd élőhelyén Oroszország most készül keresztülvezetni egy exportcélú kőolajvezetéket. Hiába is hőbörög bárki, hogy jobb egy olyan bolygón élni, ahol még láthatunk amuri leopárdot, mint olyanon, ahonnan mi pusztítottuk ki. Az a vezeték megépül, punktum. Egyszer majd kollektív lelkiismeret furdalással és megvetéssel emlékezhet az utókor az ezredfordulón élők visszafordíthatatlan gaztetteire, megengedjük nekik, de az a vezeték egyszerűen kell. Szinte hallom a beruházásban elkötelezett oldal kommunikációját, ahogy meggyőzi a pár ködös gondolkodású zöld által elbizonytalanított tisztes állampolgárokat: néhány pöttyös macska (rózsa) miatt képtelenség meghiúsítani egy ilyen fontos vezeték (lokátor)…, és az ország gazdasági (x milliárd)…, no meg a jó kapcsolatok a célországgal (NATO)… stb. – vagy csak a punktum. Oké, de azok a párducok még mindig a helyükön vannak, nem? Lehet eső, lehet hó. Talán nem is érdekli őket a vezeték, vagy az orosz kormány kiutal valami még komfortosabb vadont a számukra (mint a Kisvakondnak a rajzfilmben).
Megint csak más példát kell keresnünk. Ahhoz mit szólunk, hogy a napokban egy kaliforniai virágfaj utolsó száz példányából kilencvenötöt kitúrtak egy útépítés alkalmával? Mit lehet erről mondani, hát van még öt, nemde? Vagy azért bosszant a dolog?
Mekkora az értéke egy amuri leopárdnak az utolsó harmincból? És az az utolsó öt virág, az mit ér meg nekünk? Amennyit mi tulajdonítunk neki? Mármint hogy ki? Mi, Emberek, vagy mi, épp most élők, vagy mi, nem ororszok/kaliforniaiak, vagy mi, nem közvetlenül érdekelt csoportok? Így szűkül a kör. És mikor? Most, mikor még léteznek, vagy ha már eltűntek? Mennyit érne egy feltámasztott dodó? Csak egy dodó! És egy pár, ami szaporodik? És akkor mennyit ért az utolsó kettő? Tényleg, kell az a párduc ide? Ha a kérdést a Geographikon tennék fel, foteljaikban az emberek világszerte stoppolnának, lefogadom. Ettől függetlenül épül a kőolajvezeték. Jövőre pedig bekapcsoljuk a tévét, és a kenetteljes hangú narrátor rekviemét hallgatva biztosra vesszük, ha nem tudott semmit tenni a cicákért/virágért, akkor már rajtunk sem múlhatott semmi, ugye. Nem biztos, hogy lesz ilyen, ugyanis a rekviemek nem lendítik a nézettséget…
Szóval mennyit ér az a bazsarózsa? Hiszen még csak filmeket sem láthatunk róla! Nem olyan ritka és nem olyan akciódús lény. Várjunk, amíg csak öt tő marad, vagy menjünk akciózni helyettük? Mégis, mennyit ér az a (jó) pár tő, ami esetleg eltűnik? Az eszmei értékét? Vagy pont egy lokátorállomást? A NATO jóindulatát? Egyáltalán, ki fog dönteni? Az, aki azt tesz, amit akar? Mennyiért rúgnánk sípcsonton a húgunkat? Kinek hogy. Ha nem tulajdonítok az egésznek nagy jelentőséget, ingyen is megteszem, akár csak azért, hogy bebizonyítsam: nem tulajdonítok az egésznek nagy jelentőséget. Egyéb esetben semmi pénzért és semmilyen fenyegetésre és senki kedvéért. És hol jön ez ahhoz, hogy megőrizzük-e egy sokmilliárd éves fejlődési folyamat eredményeként megcsodálható fajt, ami pont a mi gyámságunktól remélheti a túlélést?
Aki az Embert egyetemes felelősséggel és belátással bíró fajnak tekinti (de legalábbis szeretné), annak nem kérdés, kié is a Zengő, de a demokrácia mindenhatóságába vetett hittel élők is ugyanezt gondolják, ellenkező előjellel: amit a népképviselet piramisának csúcsán - és még feljebb - elhatároznak, az minden bizonnyal a lehető legmegfontoltabb döntés. Jöjjön az a lokátor!
Még ha el is fogadjuk, hogy az iménti kijelentés valami absztrakt társadalom szintjén megállja a helyét, jobb, ha tudjuk, a bánáti bazsarózsa fennmaradásának kérdése jócskán túlmutat mind a társadalmi kereteken, mind az absztrakción. Én úgy látom, az egyetemes felelősségnek és a népképviseleti demokráciának távolról sem köszön, ha egy (nem oly régi felmérések szerint 97%-ában környezetérzékeny) nemzetállam természeti örökségét megfosztja egyetlen, utolsó élőhelyétől, és oda, jó csatlós módjára, a világot gyarmatosító nagyhatalmak megalomán uralkodási őrületének díszleteit emeli.
Lehetnek ugyan az ország lakosságának (akár ugyanilyen arányban) honvédelmi jellegű aggályai, melyek enyhítését ettől a lokátortól remélik enyhülni. De akkor gondoljunk arra is, hogy NATO híján szövetségesei sem lennénk egy sokakból ellenérzéseket kiváltó tömörülésnek. Igaz, mi döntöttünk a belépés mellett, de jó esetben ez az ügy nem a klubtagsági kötelezettségek problémakörébe tartozik.
Ne gondolja senki, hogy nem fogjuk megkötni a kis kompromisszumainkat mindig és mindenütt. Ha mindenáron csak a társadalmi alrendszer apró kis halmaza bír lenni egy faj fennmaradása, vegyük észre a Zengő-ügy precedensértékét, ami a kimenetelektől függően kétféle lehet. Vagy megmutatja a kormány, ki a dudás a demokrácia csárdájában, és marad az Aliz csodaországban-féle, soha el nem jövő „majd holnap”, vagy megteremtjük annak a kategorikus NEM!-nek a hagyományait, amivel számolnia kell minden szavazatokból eredő hatalomnak, amely hazánk természeti kincseit ilyen durva és önkényes mérlegre akarja helyezni.
Kovács Gyula