Tizenhét éve már annak, hogy Keresztes József életét gyökeresen megváltoztatta egy medvével való találkozás. Öt év orvosi kísérletezés után azt mondta: elég volt, s hazatért otthonába. Többé nem fordul senkihez, megtanul élni azzal, amit a Fennvaló kiosztott neki. Most 34 éves, kerüli a társaságot, az utcán furán néznek rá, munkahelyet soha nem talált. Nevetségesen kevés, 1,4 millió lejes rokkantsági segélyén nyugdíjas szüleivel osztozik – kényszerből és hálából, szerényen és őszintén.Minden egy júliusi napon kezdődött, tizenhét évvel ezelőtt. Az akkor még iskolás fiú szüleivel szénázni ment az erdő melletti legelőre. Dél körül lehetett, amikor Józsi az elkóválygott tehenek után szaladt az erdő alá. A közeli bokorból hirtelen egy hatalmas barnamedve ugrott elő. A szerencsétlen fiú menekülni sem tudott, a megriadt fenevad azonnal rácsapott. Erős ütéseitől Józsi a földre rogyott. A támadó állat nem csillapodott, jobb első mancsát a mellkasára tette, az arcába harapott, majd eltűnt a közeli erdő sűrűjében.
A szétroncsolt, vérben fekvő áldozatra a bátyja talált rá percekkel később. Egy milicista segítségével sikerült mentőt rendelni Sepsiszentgyörgyről. A megyeszékhelyi kórház sebésze, egy bizonyos Aerban doktor azonban azt mondta, meg kell várni, míg Józsi meghal, rajta nem lehet már segíteni. Talán Marosvásárhelyen, kiáltotta valaki. „Ott jó orvosok vannak, ott tudnak segíteni!”
– Soha nem felejtem el a napot, amikor az életem megváltozott, mindig arról álmodom, még most is érzem a medve szagát – emlékezik József. – Azt hittem akkor, hogy végem van, most aztán biztosan meghalok. Nem fájt az arcom, akkor sem és azután sem, de a testem tele volt sebhelyekkel. Marosvásárhelyen egy Mészáros nev? szájsebész varrta össze a sebeimet. Tudtam, hogy odaveszett a bal szemem, az orrom, nagyon sokat szenvedtem. Több mint egy évet feküdtem Marosvásárhelyen, majd hat hónapot Bukarestben, aztán két évet Budapesten, később pedig egy évet Németországban, Regensburgban töltöttem. Kísérleteztek rajtam, b?rt vágtak a karomról, a lábaimról, az ágyékom tájékáról, koponyacsontot illesztettek. Elmondhatatlan fájdalmaim voltak. Fél évig enni sem tudtam, beillesztett csöveken kaptam az ételt.
A műtétek után József sohasem tudott rendesen, amolyan „falusi” módra dolgozni. Legyengült a bal karja, fáradékony lett, nagyon rosszul lát. A külseje miatt munkahelyet sem talált sehol, pedig többször próbálkozott, de soha nem jeleztek vissza.
– Beleuntam már abba, hogy plasztikai műtétek, orvosok kísérleti alanya legyek. Úgy határoztam, többé nem folytatom a kórházolást. A szüleim milliókat költöttek rám, elég volt. Így fogok élni, ahogy vagyok, ilyen külsővel. De ügyelnünk kellene, mert ma-holnap a vadak bejönnek a házunkba is, annyira elszaporodtak a környéken. Sajnálatos, hogy ezt senki sem veszi végre tudomásul. Talán a német, osztrák vagy mit tudom én, milyen vendégeknek hizlalják őket, jó pénzekért? A földeken ki fogja a hatalmas károkat megtéríteni, kérdem én? Csak felvasalják a nagy pénzeket a pompás vadászatokért, de azokból a károsultak semmit sem látnak. Nagyon sajnálom, hogy ezen senki nem képes változtatni, mindenki csak bólogat és ígérget. Nem áldozhatunk tovább!
A szerencsétlenség óta Keresztes József élete gyökeresen megváltozott. Évekig csak kórházablakon át követte az évszakokat, a furcsán bámuló emberek közt elvegyülve sétált, kereste lelki békéjét, megnyugvását. A nehéz
pillanatokon túl mára megtanult együtt élni a másságával. S mindezek után mesél azokról a pillanatokról, amelyek miatt újra megtanult rácsodálkozni a világra.
– Soha nem felejtem el a napot, amikor az életem megváltozott, mindig arról álmodom, még most is érzem a medve szagát – emlékezik József. – Azt hittem akkor, hogy végem van, most aztán biztosan meghalok. Nem fájt az arcom, akkor sem és azután sem, de a testem tele volt sebhelyekkel. Marosvásárhelyen egy Mészáros nev? szájsebész varrta össze a sebeimet. Tudtam, hogy odaveszett a bal szemem, az orrom, nagyon sokat szenvedtem. Több mint egy évet feküdtem Marosvásárhelyen, majd hat hónapot Bukarestben, aztán két évet Budapesten, később pedig egy évet Németországban, Regensburgban töltöttem. Kísérleteztek rajtam, b?rt vágtak a karomról, a lábaimról, az ágyékom tájékáról, koponyacsontot illesztettek. Elmondhatatlan fájdalmaim voltak. Fél évig enni sem tudtam, beillesztett csöveken kaptam az ételt.
A műtétek után József sohasem tudott rendesen, amolyan „falusi” módra dolgozni. Legyengült a bal karja, fáradékony lett, nagyon rosszul lát. A külseje miatt munkahelyet sem talált sehol, pedig többször próbálkozott, de soha nem jeleztek vissza.– Beleuntam már abba, hogy plasztikai műtétek, orvosok kísérleti alanya legyek. Úgy határoztam, többé nem folytatom a kórházolást. A szüleim milliókat költöttek rám, elég volt. Így fogok élni, ahogy vagyok, ilyen külsővel. De ügyelnünk kellene, mert ma-holnap a vadak bejönnek a házunkba is, annyira elszaporodtak a környéken. Sajnálatos, hogy ezt senki sem veszi végre tudomásul. Talán a német, osztrák vagy mit tudom én, milyen vendégeknek hizlalják őket, jó pénzekért? A földeken ki fogja a hatalmas károkat megtéríteni, kérdem én? Csak felvasalják a nagy pénzeket a pompás vadászatokért, de azokból a károsultak semmit sem látnak. Nagyon sajnálom, hogy ezen senki nem képes változtatni, mindenki csak bólogat és ígérget. Nem áldozhatunk tovább!
A szerencsétlenség óta Keresztes József élete gyökeresen megváltozott. Évekig csak kórházablakon át követte az évszakokat, a furcsán bámuló emberek közt elvegyülve sétált, kereste lelki békéjét, megnyugvását. A nehéz
pillanatokon túl mára megtanult együtt élni a másságával. S mindezek után mesél azokról a pillanatokról, amelyek miatt újra megtanult rácsodálkozni a világra.
Gyergyai Csaba