Levelet kaptam Kanadából. Szy Feri – nekem Furi – írta, aki 1956. óta kint él Victoriában. Az 1956-os forradalomban, a soproni Erdőmérnöki Egyetemmel hagyta el hazáját, majd kint, mint tanár oktatott, amíg az Egyetem működött és a tanítás befejeztével az állami erdészetnél dolgozott nyugdíjba vonulásáig.Bejárta egész Kanadát, de főleg British Columbia tartomány területét, ahol munkája mellett vadászpuskáját is folyamatosan használhatta.
Már az Egyetemen, mint évfolyamtársak, együtt vadásztunk, a mély szoros baráti kapcsolatot még a nagy távolság sem tudta fellazítani. Neki köszönhetem, hogy egy feketemedvét lőhettem és, ha személyes találkozásaink egyre ritkulnak is, de levelek útján minden életünkben előforduló jelentősebb eseményről tájékoztatjuk egymást.
Ezen rövid bevezetés után visszakanyarodom a legutóbbi levélhez, mert az nemcsak a legújabb történéseket és híreket, valamint vadászélményeket tartalmazta, hanem egy vadászmagazinból kivágott képet is.
A fényképen Saptó Soerjosomarnó indonéziai vadász szerepel Új Zélandon elejtett óriási szarvasbikájával, melyet egy farmon ejtett el és az agancsot világrekordnak nyilvánították.
A képet szemlélve, az nagyon ismerősnek tűnt és elővéve egyik iratgyűjtő dossziémat, kikerestem az előző év óta őrzött, ugyancsak amerikai folyóiratból kiollózott fotót, mely hasonló témát ábrázol.
A felvételen Kenneth F. Bailey texasi vadász úr mutatja be 1998 március 10-én zsákmányolt új-zélandi bikáját, melyet ugyancsak világrekordként értékeltek.
A trófeák hasonlóságán és a szokásos méreteket jócskán meghaladó ágszámon, tömegen és külalakon nem csodálkoztam, hisz vadaskertben, azonos élőhelyen, sőt megegyező tenyésztési módszerek alkalmazásával produkált agancsokat zsákmányoltak.
A szokatlan és a már rendkívüliséget (abnormitást) súroló túlburjánzást sejtető külső jelek indokoltak és megmagyarázhatók. A bikákat nem a természetes környezet nevelte, hanem a farmon kerítések között etetett tápok, hormonok és egyéb csontfejlesztő anyagok. A rendszeresen adagolt serkentők következtében nőttek az óriás trófeák.
Náluk ezen tények ismertek, nem is rejtik véka alá, de nem is tartják lényeges, perdöntő feltételnek, mert az agancsot csak újabban kezdik megbecsülni, eddig a húst helyezték az első helyre, ugyanis azt tudták nyereséggel értékesíteni.
Különben is a trófea kultusz egyértelműen európai hagyományokon nyugvó nemes értékelés.
Az igazi agancs a természet által alkotott, minden mesterséges beavatkozás és segítségadás nélkül, az élőhely erejével termelt bizonylat, mely bemutatja a környezet állapotát is.
A gímszarvas bika fejdísze tehát nemcsak a viselőjének és populációjának minőségét tárja elénk, hanem otthonterületének állapotát is, mert a szoros egymásra utaltság miatt csak ott élhet és növeszthet kapitális agancsot egy gímdalia, ahol a környezete, élettere is tartamosan termőerejének csúcsán tenyészik.
Ebből következik, hogy egy vadaskertben, farmon, karámban különböző serkentőkkel nevelt szarvasagancs lehet szép, de ugyanakkor értéktelen, mert mesterségesen előállított „ipari” termék.
Az igazi érték a szabad természet saját szülötte és ezért a természetvédelem egyik alappilérének kellene nyilvánítani minden olyan, sajnos egyre szűkülő és fogyó tájegységet, ahol a szarvasbikák még kapitális agancsok felrakására képesek.
A két fénykép vizsgálata és a közben előtörő gondolatok leírása után jött az igazi meglepetés.
A Magyar Vadászlap februári számát lapozva, annak 73-ik oldalán rám kiabált egy cím:
Új világrekord!! 
Óriási gímagancs ágas-bogas (szinte már torz) fotója nézett rám, mely kép teljesen azonos jellemzőkkel az előzőleg bemutatott két társának ikertestvéri képét mutatta.
Új Zélandon ismét lőttek egy karámbikát – gondolattal kezdtem elolvasni a kép szövegét, amely elárulta, hogy nem a távoli Csendes Óceán déli csücskében fürdőző szigeten, hanem itt, majdnem a szomszédban, Bulgáriában zsákmányolták a „csodaszarvast”.
Az agancs ábrája alatt közlik a bika elejtésének helyét, idejét, a boldog bérvadász nevét és a Nemzetközi Trófeabíráló Bizottság munkájának eredményét, mely szerint az agancs 278,03 C.I.C. pontot kapott, elődjénél 4.5 ponttal többet, tehát világrekord!
Minden puskát forgató ember az első ránézésre láthatja, hogy az agancs nem a természet produktuma, hanem a már sikerrel használt tápok, hormonok és serkentők eredménye és mindehhez a C.I.C. még segédkezet is nyújt, lebírálja és világrekorddá nyilvánítja.
Hát már ide züllöttünk?!
A vadászat mint nemes sport, az ellehetetlenülés útjára lépett?
Pedig sportpályákon világ és Európa Bajnokságokon, sőt az Olimpián is a tiszta erkölcsű vetélkedés érdekében, egyre fokozottabban ellenőrzik a doppingszerek használatát. Nem egy győztest, versenyzőt fosztottak meg érmétől, mert utólag beigazolódott, hogy doppingszert használt.
Mi vadászok viszont becsukjuk szemünket, nem vizsgáljuk, hogy hogyan, honnan, mivel és mennyiért sikerült az óriás agancsot előállítani, a lényeg csupán annyi, hogy nagyobb legyen elődjénél és a C.I.C. lebírálja, sőt világelsőnek nyilvánítja.
Ezek után viszont nem értem, hogy az ismert osztrák milliomos, aki 16 ha-os wienerwaldi vadaskertjében szinte futószalagon tenyészti a 15-20 kg-os agancsokat viselő gímeket, miért nem jelentkezik a bírálóbizottságnál trófeáival?
Vagy talán nagyobb bevételt jelent élve eladni és külföldön rekorderként agyonlövetni?
De, félretéve a bizonytalan gyanusítgatást, nekünk magyar vadászoknak egyetlen és alapvető kötelességünk a vadászat erkölcsi alapjának és etikájának megőrzése, sőt megvédése.
A magyar világrekord gímagancsokat kivétel nélkül a csodálatos hazai természet nevelte. Ehhez járult hozzá a szakemberek áldozatkész munkája és sokszor saját érdekeik veszélyeztetésével a természet és benne a vad szolgálata és szeretete.
A vadászat tisztaságát, az etikus és sportos végrehajtást kell a jövőben is biztosítani és ezért kötelességünk a helytelen, vagy félrevezető tettek, sőt szándékok elleni fellépés.
Ne engedjünk a huszonegyből!
A tiszta, doppingmentes, a természetvédelmen alapuló vadgazdálkodást és az etikus vadászatot követeljük meg és minden erőnkkel igyekezzünk a jövőben is megtartani.
A trófeabírálatnál pedig egyértelműen és szigorúan különítsük el a természetes és a mesterséges úton fejlődött agancsokat.
A karámokban, vadaskertekben tápokkal rekordméretekre felhízlalt agancsképződményeket ne tekintsük bírálható trófeának, hanem iparilag előállított árucikknek.
Az igazi értéket a természet által az emberi védelem segítségével nevelt agancsok képviselik, melyek erkölcsi és sportértékét a jövőben is becsülni és minősíteni kell.
Az illetékes hatósági és társadalmi szervezetek kötelessége a haladéktalan és erélyes fellépés a fenti rendellenesség végleges felszámolása érdekében, mert ezt igényli és követeli az igaz vadásztársadalom.
Páll Endre