2016. július 25. - Bár a régióban, különösképp a visegrádi országokban is egyre nagyobb gondot jelent a kellő mennyiségű és/vagy minőségű munkaerő hiánya, a helyzet mégis hazánkban a legsúlyosabb, ahogyan azt Virovácz Péter, az ING Bank makrogazdasági elemzője e cikksorozat első részében bemutatta.
E második írás célja, hogy felvillantsa a megoldási lehetőségeket, elsősorban rövid és középtávon gondolkodva, illetve bemutassa azok lehetséges előnyeit és hátrányait, azonban nem kíván gazdaságpolitikai stratégiát alkotni. Ha úgy tetszik, akkor mintegy gondolatébresztőnek tekinthető, ami kiindulási pontként szolgálhat a szélesebb körű szakmai-társadalmi vitákhoz.
Munkáltatói terhek csökkentése
Számos közgazdász felvetette már azt az ötletet, hogy szükség lenne a munkáltatói terhek csökkentésére annak érdekében, hogy például a rosszabb helyzetben lévő vállalkozások is képesek legyenek a béremelésre. Ez utóbbi érvet hozta fel az MGYOSZ is, akik szintén előálltak néhány javaslattal a munkaerőhiány orvoslása érdekében.
Jómagam is több esetben hangoztattam korábban, hogy nem csak a munkavállalói, de a munkáltatói oldalon is szükség lenne a terhek enyhítésére. Ennek oka, hogy
a régiós országok közül (V4 és Románia) nálunk a második legmagasabb (Szlovákia áll az élen 35,2 százalékkal) a munkaadói járulék mértéke a bruttó bérhez viszonyítva (28,5 százalék). Továbbá a nettó bérre rakódó terhek arányaiban Magyarországon voltak a 4. legmagasabbak 2015 folyamán az EU-ban, vagyis az szja-csökkentés ellenére is relatíve drága a munkavállalók foglalkoztatása.
Ugyanakkor itt érdemes hozzátenni, hogy a munkáltatói terhek csökkentése esetében azért nem olyan egyszerű a helyzet, mint például a személyi jövedelemadónál.
Hogy miért bonyolultabb a munkáltatói terhek megnyirbálása? Mert a munkaadói terhek, melyek jelenleg a 27 százalékos szociális hozzájárulási adó (szocho) és a 1,5 százalékos szakképzési hozzájárulás az úgynevezett pántlikázott források közé tartoznak. Ez azt jelenti, hogy az ebből származó bevételt csak meghatározott kiadásokra lehet fordítani.
A szociális hozzájárulási adó az Egészségbiztosítási Alap (E. Alap) és a Nyugdíjbiztosítási Alap (Ny. Alap) között oszlik meg. A 2016. évi költségvetési törvény alapján egészen pontosan "a szociális hozzájárulási adó 2016-ban megfizetett összegének 79,43%-a az Ny. Alapot, 20,57%-a az E. Alapot illeti meg". A 2016-ra vonatkozó költségvetési törvény alapján a tervek szerint ez 521,8 milliárd forint az E. Alap és 2014,7 milliárd forint az Ny. Alap esetében.
Mindez azt jelenti, hogy minden egyes adóváltoztatás, ami a szocho-t érinti, egyben forrást von el az egészségügyből és a nyugdíjrendszerből.
Egy viszonylag egyszerű számítással megkaphatjuk a kialakuló forráshiány várható mértékét is. A feltevések a következők:
a szocho 1 százalékponttal csökken;
az így keletkezett költségcsökkenést a munkáltatók teljes egészében a bruttó bérek emelésére fordítják.
A bruttó bérek a jelenlegi számok alapján nagyjából 1 százalékkal emelkednének, miközben a költségvetésnek az E. Alap és az Ny. Alap esetében együttesen 54 milliárd forintos lukat kellene betömnie. Ez már nettó hatás, vagyis figyelembe veszi a magasabb bértömeg miatti többlet szocho-t, valamint a munkavállalók általi többletbefizetést is a két alapba az egészségügyi és a nyugdíjjárulékokon keresztül.
Ezt kellene a költségvetésnek más forrásból pótolnia, az amúgy is forráshiánnyal küzdő két területen.
Amennyiben 20 százalékra csökkenne a szocho, úgy a bérek 7 százalékkal emelkednének, de a nettó forráshiány már 415 milliárd forintra rúgna. Természetesen a lakosság többletjövedelméből egyéb sorokon pluszbevétel keletkezne a költségvetésben, ám az nincsen közvetlenül becsatornázva a társadalombiztosítási alapokba, vagyis nem garantálja az eredeti és az intézkedés utáni állapot közötti változatlanságot.
A másik munkáltatói teher, a szakképzési hozzájárulás csupán 1,5 százalékos, így ez az összeg csekélynek nevezhető, ráadásul ez a bevétel az oktatási rendszerbe csatornázott, így az itt kieső összeg a harmadik forráshiányos területet érintené negatívan.
A költségvetési problémákon túl felvet egy még jelentősebb gondot is ez a lehetséges beavatkozás. A vállalatok költségei az intézkedéssel csökkennek, ami három módon jelenhet meg:
növelik a profitot,
növelik a munkaerő iránti igényüket és/vagy
bért emelnek.
Amennyiben nincs arra vonatkozó előírás (amit egyébként rendkívül nehéz lenne kikényszeríteni, pláne ellenőrizni), hogy a költségcsökkentést milyen arányban kell átadni a munkavállalóknak, úgy vélhetően a profit növekedésében csapódna le az intézkedés. Mindez nem enyhítené érdemben a munkaerőhiányt.
Másik megoldásként felmerül, hogy a vállalat a felszabaduló források segítségével újabb munkaerőt venne föl, növelve ezzel a termelését. Ez ugyanakkor csak súlyosbítaná a munkaerőhiány problémáját.
A harmadik eshetőség lenne a már meglévő munkaerő számára a bérek megemelése. Ezzel elindulna a bérfelzárkózás folyamata, valamint emelkedne az átlagbér. A munkaerő-piaci szakirodalom alapján ennek munkakeresletre gyakorolt hatása, még pontosabban az elhelyezkedési valószínűséggel való összefüggése egyebek mellett a rezervációs bér függvénye. Arra azonban, hogy megbecsüljük, hogy egy ilyen intézkedésnek mekkora hatása lenne a rezervációs béren vagy a munkakeresési hajlandóság emelésén keresztül, a jelenlegi cikkben nem teszünk kísérletet. A döntéshozók részéről azonban hasonló hatásvizsgálatnak kellene megelőznie az intézkedés bevezetését.
Külföldön dolgozók hazacsábítása
A magyar munkaerőpiaccal kapcsolatban az egyik leggyakrabban elhangzó kritika, hogy a munkaerő elhagyja az országot. A hivatalos KSH adatok alapján a munkavégzés helyéül külföldet megjelölők száma 2016 I. negyedévében 120 ezer főre volt tehető, legalábbis a munkaerő-felmérés alapján. Ezzel szemben maga a KSH is elismeri, hogy az összes külföldön dolgozó magyar állampolgár száma szakértői becslések szerint ennek legalább háromszorosa lehet.
Ez a munkaerő számos ok miatt hagyta el az országot, melyek közül csak az egyik az alacsony bér, így a béremelés önmagában nem biztos, hogy elegendő hívóerőt jelent. Ezt az elképzelést persze a következő hónapokban tudjuk csak érdemben letesztelni, amikor a jelenleg megfigyelhető 7-8 százalékos nominális nettó béremelkedés folytatódik, elsősorban a szűkös munkaerőért folyó verseny miatt.
Addig is azonban egy kormányzati programon keresztül leszűrhető, hogy mennyire nem egyszerű feladat a külföldön munkát vállalók Magyarországra történő visszahívása. A kormány "Gyere haza, fiatal!" programja ugyanis nem hozott átütő sikert. A 2015 áprilisában elindított program célja az volt, hogy a külföldön dolgozó magyar fiatalok hazatérését segítse lakhatási és letelepedési támogatással, továbbá megfelelő munkahely biztosításával. Összesen csupán 100 millió forintot szántak a programra, vagyis ez tekinthető amolyan pilot-projektnek is. Annak ellenére azonban, hogy 134 partnercég több mint 2000 állást kínált fel, csupán 105 fiatalt sikerült az Egyesült Királyságból újra Magyarországra hívni.
Látható tehát, hogy még az anyagi támogatás sem feltétlenül jelent vonzerőt, amit felfoghatunk akár a globalizáció erősebb hívószavának is. Felmerül továbbá korlátozó tényezőként az is, hogy hiába az anyagi támogatás, ha például a lakhatási lehetőségek nem megoldottak.
Ez egyébként a vendégmunkások esetében még jelentősebb gondot okozna.
Külföldi vendégmunkások
Talán a legfelkapottabb javaslat egyike, mely napi szinten szolgáltat érdekességet a hazai sajtó számára. Az MGYOSZ javaslata szerint célzottan kell keresni és kormányzati program szükséges a kulturálisan beilleszthető, szakképzett munkaerő bevonására. Példaként itt Ukrajnát említik, ahonnan vendégmunkásokat lehetne fogadni, de a kormányzat szereplői is elismerték, hogy gondolkoznak valami hasonló megoldáson.
A gond csupán az, hogy nem túl nagy a merítés.
Az előző cikkben ugyanis már láthattuk, hogy a környező országok közül gyakorlatilag csak Ukrajna és Románia az, ahol jelenleg nincsen munkaerőhiány, vagyis onnan lehetne reálisan átcsábítani vendégmunkásokat.
Az 1990-es évek végén egyébként hasonló munkaerőhiánnyal küzdött az ország és már akkor is felvetődött annak az ötlete, hogy a szomszédos országokból vonzzunk ide vendégmunkásokat. A problémát azonban a 2002-es uniós válság okozta hullámok részben megoldották.
Napjainkban a merítési lehetőségeink más szempontból is szűkösek. Szlovákiában egyre jobbak a foglalkoztatási lehetőségek, emelkedik az életszínvonal, ráadásul egyre több magyar munkás választja északi szomszédunkat. Románia - bár nem küzd munkaerőhiánnyal - de egyre jobbak az üzleti lehetőségek, az elmúlt év kormányzati beavatkozásai pedig jelentősen megemelték a rendelkezésre álló jövedelmet, így vélhetően onnan sem tudnánk munkaerőt toborozni. Marad tehát Ukrajna vagy esetleg Szerbia, ám itt relatíve alacsony a mozgósítható munkaerő-tartalék. Ennek egyik legfőbb oka, hogy Lengyelország az elmúlt évek folyamán közel 1 millió ukrán vendégmunkást fogadott a saját munkaerőhiánnyal kapcsolatos problémájának megoldása gyanánt.
Továbbá felvetődik a politikai kérdés is: az ottani magyarokat vissza kell-e hozni Magyarország területére, vagy inkább támogassuk az ottmaradókat. A helyzet tehát politikailag is kényes témákat vet fel.
Ahhoz pedig, hogy akár az MGYOSZ által is emlegetett 250 ezer munkást Magyarországon elhelyezzük, bizony a lakhatáson is javítani kell. Jelenleg ugyanis a bérlakás piac továbbra is tetszhalott állapotban van, az ingatlanárak pedig az egekbe szöktek a megugró kereslet és a rendkívül szűkös kínálat miatt.
Mindezen problémákat félretéve is azt gondolom, hogy amíg itthon is van nagyjából 490 ezer főre rúgó potenciális munkaerő-tartalék, plusz a 230 ezer közfoglalkoztatott , addig alapvetően ezen forrás kiaknázására kellene az erőforrásokat koncentrálni.
A potenciális munkaerő-tartalék kiaknázása
Az MGYOSZ is pont a napokban változtatott korábbi álláspontján, és azt hangoztatta, hogy elsősorban - a hatékonyság javítása mellett - a közmunkások elsődleges munkaerőpiacra irányításával és oktatással lehetne pótolni a hiányzó munkaerőt. Az ötlettel jómagam is maximálisan egyetértek.
A közfoglalkoztatás alkalmazása, vagyis a passzív munkaerő-piaci eszközök hasznosak a gazdasági ciklusok simításában. Amíg a gazdaság a potenciális szintje alatt teljesít, és keresleti korláttal szembesül, addig érdemes a közfoglalkoztatást fenntartani, hiszen emeli a bértömeget és bővíti az aggregált keresletet.
A gazdaság növekedésével, a kibocsátási rés záródásával azonban a közfoglalkoztatást le kell építeni, hiszen ezzel mesterségesen tartjuk fenn a kialakuló munkaerőhiányt. Természetesen ezzel egyúttal a béreket is felfelé lehet hajtani, ám hosszabb távon a munkaerőhiány sokkal komolyabb károkat tud okozni (gondoljunk a beruházásoktól való eleséshez, amire maga Varga Mihály is felhívta a figyelmet).
Felvetődhet a kérdés, hogy a korábban emlegetett 230 ezer főből mekkora az a potenciális bázis, akik valóban érdemben elhelyezkedhetnek az elsődleges munkaerőpiacon és segíthetik oldani a munkaerőhiányt.
Ennek kiderítésében egy kissé már idejétmúlt dokumentum segíthet. A Belügyminisztérium által készített Beszámoló a 2014. évi közfoglalkoztatásról részletes adatokkal szolgál a közfoglalkoztatottakról. Ezek alapján az akkori 180 ezres tömegből 80 ezer fő volt, aki legalább szakmunkásképzőt végzett vagy érettségizett. Ez a képzettségi szint már több mint kellő potenciált nyújt akár az átképzésre is, míg további 80 ezer fő az, akik csak általános iskolát végeztek. Náluk vélhetően hosszabb időt ölelne fel az átképzés, de továbbra is reális megoldást jelenthet.
Ha az arányok változatlanok maradtak 2014 óta, akkor a jelenlegi 230 ezer főnek nagyjából csupán 10 százaléka lenne kvázi érdektelen a versenyszféra számára, míg a maradék 90 százalék, vagyis durván 200 ezer fő potenciális tartalékként jelen van a rendszerben.
A vállalatok azonban nem férnek hozzájuk, így érdemesebb volna a passzív eszközből egy aktív eszközbe átfordítani a közfoglalkoztatást. Például támogatni az átképzést, oly módon, hogy a vállalatok és az állam valamilyen arányban közösen részt vállalnak a képzési költségekből.
Ráadásul a közfoglalkoztatottaknak közel 60 százaléka 26-50 éves, vagyis a legjobb munkaképes korban van. Kereszttáblák alapján is azt mondhatjuk, hogy a 26-50 éves, legalább általános iskolával rendelkezők a minta legalább 50 százalékát teszik ki, vagyis a jelenlegi számokból és a régi arányokból kiindulva közel 120 ezer ember van, akit át lehetne helyezni aktív programok segítségével az elsődleges munkaerőpiacra, amihez az elsődleges munkahelyet teremtőket kellene támogatni aktív eszközökkel.
Beszélnünk kell a KSH definíció szerinti potenciális munkaerő-tartalékáról is, miszerint legalább 56 ezer fő alulfoglalkoztatott jelenleg, vagyis tudna és szeretne is részmunkaidő helyett teljes munkaidőben dolgozni. Mindemellett az aktív keresés hiánya miatt közel 150 ezren minősültek inaktívnak. Őket talán a legnehezebb elérni és reaktiválni, de erre is több forrást lenne szükséges fordítani. Mindezeket összevetve több mint 300 ezer főt kitevő potenciális tartalékról beszélünk. Ezzel szemben a KSH 2016 első negyedévére vonatkozó adatai alapján nemzetgazdasági szinten 52,4 ezer üres álláshely van.
A lehetséges költségekről is érdemes pár szót ejteni. Az OECD 2014-re vonatkozó statisztikái alapján 235 880 főt érintett valamilyen aktív munkaerő-piaci eszköz, melyre a GDP arányában 0.78 százalékot költött a kormányzat. Ebből kiszámítható, hogy nagyjából 1 főre 1,06 millió forintot fordított az állam aktív munkaerő-piaci szolgáltatás keretében. A korábbi számításból kiindulva tehát
a 150 ezer inaktív és a 120 ezer fős potenciálisan átképezhető közfoglalkoztatotti kör aktív munkaerő-piaci eszközökkel történő segítése nagyjából további 290 milliárd forintot, vagyis a GDP kevesebb, mint 1 százalékát tenné ki. Ez a költség pedig csökkenthető, ha a közfoglalkoztatottakra így kevesebbet fordít az állam.
E helyen nem áll módunkban figyelembe venni a programok sikerességét és hatékonyságát, csupán a nagyságrendet kívántuk érzékeltetni.
Az természetesen egy másik kérdés, hogy a munkanélküliség, a potenciális munkaerő-tartalék és az üres álláshelyek regionális eloszlása milyen. Az egyértelmű azonban, hogy a mobilitás hiánya miatt még nehezebb a keresletet és a kínálatot párosítani.
A mobilitást ösztönző programok segíthetnek, ez azonban ismét felveti a lakhatási problémákat. Beszélni kell továbbá arról is, hogy ezzel gyakorlatilag még tovább növelnénk a regionális megosztottságot.
Hatékonyság növelése
Végül, de nem utolsó sorban a hatékonyság növelése is felvetődik, mint technikai lehetőség, ám ez sokkal inkább egy piaci megoldás, sem mint állami beavatkozástól várható fejlemény. Magyarország jelenleg talán túlságosan munka-intenzív és relatíve tőkeszegény ország.
A munkaerőhiány azonban kikényszerítheti a vállalatokból a modernizálást, a beruházást, azt, hogy hatékonyabbá váljanak. Kevesebb emberrel többet termeljenek, vagyis emelkedjen az egy főre jutó tőke, majd az egy főre jutó bruttó hozzáadott érték is.
Ezt maga az MGYOSZ is javasolta egyébként több ízben is.
A kormányzati szerep itt a beruházások ösztönzésében jelenhetne meg. Fontos azonban kiemelnünk, hogy az MNB is aktívan részt vesz a hitelezés élénkítésében (NHP, alacsony kamatkörnyezet), de a bizonytalan gazdasági környezet a vállalatokat továbbra is kivárásra ösztönzi. Virovácz Péter, ING Bank