Na és arról, hogy mekkora probléma tud ez lenni két ország között, mert már rögtön diplomáciai kérdésről beszélünk: csak úgy, akárhogy kitoloncolni sem lehet őket – hiszen az emberi jogok rájuk is vonatkoznak –, de elviselni is nehéz azok társaságát, akik a társadalmi együttélés szabályai alatt teljesen mást értenek, mint a velük együtt élők.
Ugyanezzel a helyzettel, kisebb-nagyobb mértékben minden közösség szembesül. Csíkszereda sem kivétel. Mint minden településnek, a megyeszékhelynek is megvannak a maga beilleszkedésre képtelen romái és az azok okozta problémái.
A telep és lakói
A város ülepítő állomása melletti telepet 2004-ben létesítette a csíkszeredai önkormányzat. Ekkor vált életveszélyessé ugyanis az a Nagy Imre utcai ház, amelyet a benne élő romacsaládok szó szerint lelaktak. Életveszélynek viszont nem lehetett kitenni őket, így született megoldásként az ülepítő védő övezetében lévő telep, rajta 8 lakókocsival, mindegyikben 6 ággyal, bevezetett villannyal és egy kerti csappal. Simon Zita, a polgármesteri hivatal szociális irodájának munkatársa azt mondja, hogy 2004-ben 12 családot helyeztek ott el.
Akinek nem jutott fémbarakk, épített magának kócerájt a telepen. A hivatal nyilvántartása szerint 2008. elején 14 család élt a telepen, szám szerint 79 személy: 14 nő, 12 férfi és 53 gyermek. Aki újonnan jött, vagy családot alapított – ami ebben az esetben egyszerűen annyit jelent, hogy útban a gyermek –, újabb barakkot épített magának a területre. Hamar megy: a tákolmány fél nap alatt kész. Így ma már a szociális irodán 13 kócerájról tudnak, plusz még egyről, amelyet egy új család épít éppen.
Honnan lehet tudni, hogy kik, hányan, mikor telepednek be, netán ki egy ilyen telepről? Jó kérdés. Simon Zita azt mondja, hogy ők már minden ott lakót ismernek, ha új arc tűnik föl, észreveszik. Egyébként is, a törvény csupán pénzbírságot ró ki arra, aki bejelentetlenül hosszabb ideig tartózkodik egy lakcímen.
Régebb hetente jártak, mostanság egyre ritkábban járnak ki a szociális iroda munkatársai a telepre, mert ahogy Simon Zita mondta, sem idő nincs rá, sem igazán pozitív hozadékát nem tapasztalták a sűrű látogatásaiknak, sőt, csak maguk ellen hergelték őket.
A telepen élők jó része szociális segélyben részesül. Kivételt képez egy nyugdíjas házaspár, no meg egy Udvarhelyről ideköltözött férfi, aki elvárta volna, hogy a szociális iroda munkásai szedjék össze Udvarhelyről azokat a papírjait, amelyek igazolják, hogy ő jogosult a segélyre. Elesett attól. A többiek viszont kapják, havi rendszerességgel meg is jelennek a polgármesteri hivatalban az őket megillető összegért. A gyermekeik többnyire a somlyói iskolába járnak, az odaszállításukat, a napi ebédjüket a szociális iroda állja. Tehát, ismételjünk: olyan szociálisan hátrányos helyzetben lévő emberekről beszélünk, akiknek a város adott fedelet a fejük fölé, vagy ha azt éppen nem is, mert barakk már nem jutott, de jutott terület, ahová putrit lehetett építeni, havonta ad a város szociális segélyt – a mindnyájunk pénzéből, és a minden gyereknek járó ingyenes oktatás mellett iskolába szállítják gyermekeiket és onnan haza, ráadásul megebédeltetik, szintén a város, tágabb értelemben a mi pénzünkön.
A szociális segély meg az általuk elfogyasztott villanyáram és víz ellenében közmunkáznak, a segélyüket pedig pótolják guberálással: műanyag palackokat gyűjtenek – mondja Simon Zita.
Néhány nyeszlett, lézengő eb és az úton bicikliző purdék fogadtak, amikor a délutáni órákban lekarikáztam az ülepítő szomszédságában lévő telepre. Két, jól megtermett fiatalember jött ki megtudakolni, hogy mit is akarok. Hallván, hogy újságíró vagyok, és róluk kívánok írni, azonnal megeredt a nyelvük, zúdult belőlük a panasz.
„Szociális villany" és parabola-antenna
– Érzi ezt a szagot, naccsága – utalt egyikük az ülepítő egyébként valóban vastag szagára –, hogy lehet ebben az állandó büdösségben élni, mondja meg? Most is öt ekkora gyermek halt meg ni (és az alkarján mutatja, hogy mekkora gyermekre is gondol), és mind a szag miatt! Elvették tőlünk azt a szép nagy házat ott Zsögödben, ide leköltöztettek, aztán csak ígérték, hogy mindenünk lesz, de semmit sem adtak!
Végigpásztázom a tekintetemmel a telepet. Igazi putrirengeteg, majd mindegyik tákolmány tetején parabolaantenna, ipari mennyiségű mocsok a házak között, néhány építmény előtt üldögélő, beszélgető, illározó társaság, imitt-amott gomolygó füst.
– Miből élnek? – kérdezem.
– Hát miből, naccsága, miből, ha nincs miből? – kérdez vissza felelet helyett egy férfi, de mivel erőltetem a dolgot, hát mondja: a „szociálisból", na meg az ócskavasgyűjtésből. A segély, azt mondja, 90 lej havonta, még úgy egy 100-ast összeszednek a leadott ócskavasból, és ennyi.
–Hogy lehet ebből 4–5 gyermeket meg egy asszonyt is eltartani, azt mondja meg nekem?
Nem mondom meg, mert nem tudom, de azért próbálkozok ötleteket adni: például munka, érte fizetés.
–Nem hagynak minket dolgozni, naccsága – kapcsolódik be egy másik, úgy 40 év körüli férfi a beszélgetésbe, akiről hamar kiderül, hogy az egyik „legmunkásabb" ember a telepen: neki van már munkakönyve, benne két év régiséggel.
– Dolgoztam én már két vállalatnál is (itt a jelenlegi és a hajdani csíkszeredai köztisztasági vállalat nevét emlegeti), de otthagytam őket, mert észrevettem a vezetőség „smekherségét" – mondja, és felháborodva magyarázza, hogy a munkáltatóknál előfordul, hogy ha az alkalmazott nem végzi el rendesen a munkáját, hát, levonnak bizonyos százalékokat a fizetéséből. Az ember mégse hagyhatja magát csak úgy, hát jobb, ha nem is megy dolgozni. Marad úgyis a „szociális" és az ócskavas, de ez utóbbi sem könnyű kenyérkereset, mert „bárhol akarunk ócskavasat gyűjteni, futtatnak el a népek".
A telep melletti réten szekerek, legelésző lovak.
– Miénk – mondják a férfiak. Hogy miből tartják el a lovaikat, ha nincs területük? Íme:
– Kaszálunk nekik, naccsága, ahol tudunk, de tudja, olyan hogymondjamok mostanában a népek, ha valahová beállunk kaszálni, vagy beengedjük a lovat legelni, már kergetnek el, hogy az az ők földjük. De kaszálunk a blokkok között, áthozzuk a füvet ide, megszárítjuk, így van szénánk.
– Télire fát honnan hoznak? – kérdezem, mert jut eszembe, hogy nemcsak a kaszálók, de az erdők is nagyrészt magánterületek.
– Azt is adják szociálisba, mint a vizet és a villanyt – jön a válasz, majd a folytatás:
– De ide nekünk csak a rossz, vizes fát, a cándrát hozzák, csak az olyat, ami a népeknek már nem kell, mert nekünk az is jó, ugye – méltatlankodik az egyik férfi.
Hamarjában elsorolják még, hogy a purdék iskolába járnak, hogy a házaikba folyik be a telep melletti patak vize, mert a „néptanács" csak ígérgeti, hogy kotrógépet küld, és kimélyítteti a patak medrét, és azt is csak ígérgetik, hogy munkahelyet adnak nekik.
Hogy lopnak-e?
– Dehogy, naccsága, itt száradjon le mind a két kezem, ha ilyet tettem – bizonygatja egy bajuszos fiatalember.
– Azok ott ne, ott, a másik Tavasz utcában, azok lopnak – mondja, és mutat abba az irányba, ahol hajdan, a 80-as években néhány csíkszeredai polgár kis magángazdaságot létesített magának, és ahová mostanság jó néhány cigánycsalád beköltözött. Elköszönök hát a telep lakóitól, és a megjelölt irányba karikázok.
A „másik" Tavasz utca
Három utcácskányit tesznek ki ott a magángazdaságocskák, a három közül egy utca már nagyrészt a cigányoké. Az utca végén bajuszos férfi áll egy autószerelő műhely előtt. Mondja, hogy neki már a 80-as évek végétől itt van a műhelye, de most már rajta kívül alig egy-két udvaron maradtak meg a régi tulajok, a többi porta már a cigányoké.
– Mit megvettek, mibe csak úgy beköltöztek, van olyan család, amellyel már hosszú ideje cirkuszol a telek tulajdonosa, de nem tudja kirakni őket – mondja a férfi.
Vagy kilenc romacsalád lakik az utcában, van közöttük talán kettő, akiről úgy tudja, hogy bádogos, csatornás cigányok. Azok a férfiak minden nap dolgozni járnak, a portájuk is kilóg a sorból, nem is vegyülnek a többiekkel.
A műhely tulajdonosa azt mondja, neki nem volt baja a cigányokkal, de szomszédját már vagy háromszor kirabolták, elhordták a szerszámgépeit, a másik portáról pedig a tyúkokat szedték össze egy éjjel. Vizük nincs, többnyire tőle hordják edényekben, de akárhányszor beteszik a lábukat a kapun, úgy jár a szemük, mint az asztalfiókja.
– Mióta itt vannak, én nem hallottam, hogy egy is megbetegedett volna és meghalt volna. Olyat igen, hogy kiadós csetepaté után valamelyiken átsütött a nap, és meghalt, de betegségtől egy sem – mondja a férfi. Ő is árulja már a telkét, el akarja költöztetni a műhelyét onnan.
- Főleg miattuk, mert itt már mindenre lehet számítani – mondja. Forró-Erős Gyöngyi, Hargita Népe