2005. január 12.
Az amerikai–francia TOPEX/Poseidon és a Jason-1 műholdak december 26-án, két órával az indonéz partok közelében bekövetkezett nagyerejű földrengés után a Bengáli-öböl felett haladtak át. A szökőár első hullámai ekkor érték el Srí Lankát és az indiai Andaman és Nicobar-szigeteket. A műholdak azonban nem a parti területeket figyelték, hanem nyolc percen keresztül, 3000 kilométer hosszan az Indiai-óceán vízszintjét vizsgálták, így a cunamiról egyedülálló, folyamatos adatsorral szolgáltak.
A cunami-jelzőrendszerek, amelyek a Csendes-óceánon már megtalálhatók, az Indiai-óceánon pedig a jövőben tervezik felállításukat, elszórtan lebegő műszerek, csak egymástól viszonylag nagy távolságban lévő pontokon képesek a szökőárt előre jelezni. Ezzel szemben a radarberendezések a szökőárról folyamatában is képesek adatokkal szolgáltatni. Nos, a mérések szerint a legnagyobb földrengés által kiváltott két vízfal 500-800 kilométer távolságban követte egymást. A nyílt óceánon hullámaik legfeljebb 50 centiméterrel emelkedtek a vízszint felé. Bár a cunami a felszínen rejtőzködik, radarberendezésekkel megállapítható pontos magassága: a vízfal december 26-án az óceán 4000 méter mélységébe is leért. Több ezer kilométer megtétele után, a part menti sekély vizekbe érve ez a vízfal kiemelkedett, és csaknem 10 méter magas hullámokkal csapott le a partra. A műholdak a két nagy vízfaltól 100-200 kilométer távolságban kisebb hullámokat is megfigyeltek.
Összehasonlításképpen: nagy viharok esetén a hullámfalak legfeljebb 10 méter mélységig hatolnak le, s ilyenkor néhány száz méter távolságban követik egymást. A cunamik ereje tehát több ezer nagy viharéval egyenértékű. És bár az óceánokon rendkívül rejtőzködve száguldanak, sebességük eléri egy sugárhajtású repülőgép sebességét. A kutatók remélik, hogy a megfigyelések segítenek a cunami-előrejelző rendszerek finomításában. (ngo)