A vadászatra készülő nimródok lelki szemei előtt már gyöngyözött a karácsonyi fácánleves. Az élet azonban mást produkált.
Az idei év utolsó - karácsony előtti - fácánvadászatára készülődtek a nimródok a ráksi faluvégen. A mínusz tíz fok alatti hőmérsékleten hamar pirosra fagytak az orrok, és fázni kezdtek a lábak. Csak egyetlen résztvevő bírta jól a hideget: Pagát, a tíz hónapos drótszőrű magyar vizsla. Neki ez volt az első éles bevetése. Elméletben már mindent tudott, de élő fácánnal eddig nem találkozott. Ahogy a kutya, a vadászok is várták a madarakat. Többek lelki szemei előtt már a gyöngyöző karácsonyi fácánleves jelent meg. De az élet mást produkált, mert nem a fácánok jelentek meg, hanem egy asszony jött nagy dérrel-dúrral.
- Aztán hol lesz a vadászat? -kérdezte meglehetősen zsémbesen, -köszönés helyett a gumicsizmás, pufajkás asszonyság. Mert a szürke marhákat most tereltük vissza a karámba. Itt aztán ne lövöldözzenek, mert ha megint kitörnek, annak maguk lesznek az okai.
Ahogy jött el, is viharzott.
Négy puskás és két hajtó hallgatta az eligazítást: ezt a nádast hajtjuk meg! Lehet benne róka, fácán és vaddisznó. A disznótól nem megijedni, lőni! Azt ne hagyjátok, hogy a kutyában kárt tegyen!
Pagát az őt fenyegető veszélyről mit sem tudott, gazdáját - e sorok íróját - az elhangzottak nem nyugtatták meg.
Előkerültek a rikító sárga láthatósági mellények, a kutya is ilyen színű nyákörvet kapott. Elindult a hajtás. Hamar kiderült: a nád gyakorlatilag áthatolhatatlan. Ezért is érzi magát olyan jól benne a vaddisznó. Egy magányos vadlúd szelte a levegőt, szóltak is a sörétes puskák. S ahogy mondták: pattogott a sörét a tolláról, de kárt nem tett a madárban. A vadászok azonnal gyártani kezdték az elméleteket a sikertelenségről, mondván: ilyenkor már olyan kemény a tolla, hogy nem fogja a sörét.
Az északi szél egyre metszőbbé vált, a vadászat egyre, kilátástalanabbá. Mígnem Pagát felhajtotta élete első fácánkakasát. Az nem derült ki, hogy ki lepődött meg jobban: a kutya vagy a madár. Dupláztak is a madárra a vadászok, de kárt nem tettek benne. Ez a jelenet még hatszor ismétlődött meg. Hat madár volt a hajtásban, s hat repült tovább egészségesen.
- Róka a hajtásban! - ez a mondat fokozta a vadászok adrenalin termelését. Szorosabbra fogták a puska nyakát, sokszorozódó figyelemmel lesték a nádast. De a ravaszdinak nem állt szándékában megválnia a bundájától, inkább más utat választott. Egy kajla fülű nyúl azonban nem bírta az izgalmakat. Hallotta őkelme már régóta, hogy valami szokatlan mozgás, zörgés van a környéken, ami ráadásul közeledik is. Lapított egy ideig, de aztán jobbnak látta menekülni. Ez lett a veszte. Egyetlen szem sörét találta el az orrát, mire gyönyörű bukfencet vetve elterült a hóban. A nyúlfi így aggatékra került Pagát legnagyobb gyönyörűségére. Olyan fenséges illatokat árasztott, hogy többször is meg kellett szaglászni. Csak a gazdi szigorú parancsára hagyta békén.
Kiért a hajtás. Az elálló sor - jelen esetben egyetlen vadász - felé nem repült fácán, és nem tört ki vaddisznó. Viszont az őzek majdnem ráléptek a vadászra. - Itt álltam takarásban - mesélte -, amikor egy kisebb csapat feltűnt. Felétek figyeltek, engem nem vettek észre. Be kellett lépnem a fa mögé, hogy keresztül ne gázoljanak rajtam.
Előkerültek a termoszok, a szendvicsek. Persze az elsőt Pagát kapta, hiszen az eredménytelenség nem rajta múlott.
- Rengeteg volt a fácánnyom, de ezt a nádast csak több ember és kutya tudja rendesen meghajtani, majd akkor, ha a jég meg a hó lenyomta. Mert így járhatatlan - összegzett az egyik vadász.
S mintha a hózsák a neve elhangzására várt volna, esni kezdett, hófehér leplet terítve a ráksi halastóra és környékére, sőt az egész országra. A vadászok is szedelőzködtek, hiszen ha fácánleves nem is lesz, a halast még nyitva kéne érni. F. Szarka Ágnes