2010. december 21. - Platánok. Hársak. Kőrisek. Vadgesztenyék és kipusztulással fenyegetett vackorfák. Mézgás éger, gingófa, oszlopos gyertyán, juharlevelű platán, vasfa,
japánakác, fehérnyár, szomorúfűz. Van, amelyiket állítólag még Tessedik
Sámuel ültette, van, amelyik alatt – a néphit szerint – Erkel Ferenc a
Bánk bán zenéjét komponálta. A kétszáz éves cimborafa a lombsátra alatt
találkozó jó barátokról kapta a nevét, a Bandika-fa meg arról a
kisfiúról, aki a famatuzsálem legmagasabb ágáról leesett.Kontra Mária,
aki hol természetrajzi ismeretterjesztő filmeket forgat, hol pedig
természetelvű festőművészeket bemutató portréfilmeket, pár évvel ezelőtt
Magyarországnak azokat a részeit járta be Márfai Miklós operatőr
társaságában, ahol a legkevesebb az erdő, s a legtöbb a védett
természeti kincs. Az ország délkeleti szögletében, a Viharsarokban
lefilmezték azokat a tanúfákat, amelyek a táj egykori lakóinak azt a
nemes igyekezetét igazolják még ma is, hogy a folyószabályozás címén,
vagy a mezőgazdasági hasznosítás érdekében letarolt tájat parkokkal,
ligetekkel népesítsék be. Hogy miért? Mert fák nélkül nem sokat ér az
élet, sem az emberé, sem a termőföldé. A legnagyvonalúbb és a leginkább
céltudatos fatelepítők persze a vidék birtokosai voltak, akik nemcsak
kastélynyi otthonukat vették körül fákkal, hanem a földjeiket, a
majorságaikat is. Meg a hozzájuk vezető utakat. Aki tehette, messziről
hozatott faritkaságokkal telepítette be viharsarki tulajdonát, a
szerényebbje az őshonos fafajtákat részesítette előnyben.
A Duna Televízióban látható ismeretterjesztő film ennek a több száz éves
igyekezetnek a maradványait mutatja be. Magányos faóriásokat,
tenyérnyire zsugorított kastélyparkokat, kiszáradt csonkokat, az idővel
és a szűk látókörűek által kivitelezett civilizációval „truccoló”
facsoportokat. Gyönyörű, amit láthatunk, de alighanem még gyönyörűbb
volna, amit nem. Az indulatmentes film sorra veszi azt a harminc
kastélyt, amelynek a falait – úgy, ahogy – megőrizte az értékes
épületeknek és ésszerűen berendezett gazdaságoknak egyformán hadat üzenő
népi demokrácia. A kastélyokhoz tartozó facsoportokat azonban ott és
úgy irtotta, ahol és ahogyan a hangulata diktálta. A viharsarki
forgatócsoport „útimarsalljaként” megismert szakember, Szelekovszky
László sok más mellett azt is elbeszéli, hogy szélcsendesebb időkben
hogyan igyekeztek megmenteni azokat a botanikai értékeket, amelyek
valamiképpen átvészelték a még az élővilágot is osztályharcosan besoroló
éveket. Sem ő, sem más nem részletezi, hogy melyik erdőcske, arborétum
és kert kinek, minek köszönheti az életét. Gyaníthatóan a kellő
diplomáciai érzékékkel felvértezett, szakképzett lokálpatrióták tettek a
legtöbbet annak érdekében, hogy a Viharsarokban még ma is oly sok
természeti kincs található. Hogy a híres-neves szarvasi arborétum
voltaképpen ugyanazt a botanikai együttest mutathatja be ma a
látogatóknak, mint amilyet a két Bolza gróf meghonosított; vagy hogy
errefelé még az iskolázatlan emberek is azt tartották, a világháborúkban
hősi halált halt fiaik emlékét a „helyükre állított” fák őrzik a
legméltóbban.
Hat évvel ezelőtt forgatták a Viharsarki fák alatt című produkciót. Hogy
azóta hányszor tűzték műsorra, nem tudom. De azt igen, hogy a 2010–2011
fordulójára időzített bemutató épp jókor érkezett: amikor sok
gondja-baja közepette még az élővilágot is ellenségének tekinti a
magyar. „Úri huncutságnak”, mint hatvan-hatvanöt évvel ezelőtt.
Botanikai érték a kastélyparkban? – vacogja tán, kinek hideg az otthona,
s nem érti, miért nem hasogathat gyújtóst magának abból a kígyófából,
amelynek az életben tartására oly sok munkát, szaktudást, de talán még
pénzt is áldoznának természeti kincseink őrei. Kontra Mária munkája a
kígyófafélék létjogosultságát is megokolja. Lőcsei Gabriella
