2010. december. 24. - Éger Ferenc kis vértesacsai háza előtt vár. Nagyon
régen és nagyon messze került a szülőföldtől, messze Erdélytől. Igaz, nem annyira, mint a fiatal Wass Albert gróf, akiből híres író lett, s akinek lovásza volt valamikor. Olyan régen, mintha egy másik életben történt volna. Ma is szívesen idézi fel, hogy a grófnő kötött nekik ajándékot karácsonyra.
Az erdélyi Gyaluban születtem 1926-ban, az egy mezőváros a gyalui havasok alján. Ott végeztem, de sajnos csak két elemit, s azt is román iskolában. Akkor az volt a rendszer. Majd bekerültünk Kolozsvárra, ott egy évig fagyoskodtunk egy elég rossz állapotban lévő házban. Apám, aki korábban kertész volt Gyaluban, nem kapott munkát a románoktól - emlékezik Éger Ferenc. Az idősebbik Égernek aztán valahogy sikerült elhelyezkednie Szentgotthárdon, így Wass Albert grófhoz, illetve inkább az apjához, Wass Endréhez kerültek a birtokra.
- Ott, Észak- és Dél-Erdély határán éltünk egészen 1940-ig, apám kertész volt a Wass gróféknál is. Boldogultunk, ahogy sikerült. Mint fiatal gyerek az uraságnál dolgoztam, lovászkodtam, csikóskodtam. Hárman voltunk együtt, két román fiú és én.
Amikor Éger Ferenc nemrégiben látott az akkor fiatal grófról egy filmet, csodálkozott, hogy kiterebélyesedett Amerikában, alig ismerte fel.
- Mindig mentünk. A gróf úr üzent, fogjam be a lovakat: kétkerekű vadonatúj hintót húztak abban az időben. És kimentünk az erdőszélekre, hol ide, hol oda, kivittük az ő tábori asztalát, székét is. Én félrevonultam, vigyáztam a lovakra, a gróf pedig dolgozott, csinálta a maga irodalmát.
Sosem szólt róla, mit ír.
- Nem beszédes, de attól még nagyon rendes ember volt. Rólam mindig gondoskodott, szólt, menjek a konyhára, s kérjek magamnak ennivalót. Ferkó voltam neki, mindig úgy hívott.
Nem volt kinek meséljen erről eddig, azt mondja.
- Hallottam, hogy háborús bűnösnek nevezték, de nem tudok erről semmit. Az biztos, arra emlékszem, hogy amikor a magyarok bevonultak, hatalmas ünnepséget csináltak a grófék a tiszteknek és a katonáknak. Jól emlékszem arra, hogy a kisbabájukat ott ápolták a kastély mellett, de nem volt szabad a közelébe menni. Egy gazdag német gyáros lányát vette el feleségül.
Éger Ferenc szerint Wass Albert nemigen lovagolt, az öregebbik grófnak azonban volt két muszka lova, ő azokat is ápolta, s azokkal is szokta elkísérni a vadászatokra.
- Az öreg gróf hordott egy vadászbotot, ami kétfelé nyílt. Mozdulatlanul ültem, amikor a vállamra tette, s úgy lőtt a vaddisznóra. Egyszer Feketelakra mentünk, volt ott egy kisebb csínytevésem. Elfogyott a gróf bora, s beküldött a faluba a Szellő nevű fehér csődörön. Mondta, keressek neki valami borfélét. Adott hozzá pénzt is. Csak aztán, amikor odavezettem egy hosszú betonvályú mellé, hogy felüljek rá, az üveg kiesett a zsákból, s a bor fele kiömlött a földre. Én akkor teletöltöttem azt vízzel. De szerencsére nem vette észre. Vagy úgy csinált.Wass Endre nagyon szigorú volt, szerette a rendet, mondta Éger Ferenc. A fiatalabb gróf néha beöltözött reggelente, s beállt lapátolni a trágyát a béresek mellé. Nem csoda hát, hogy a cselédség szerette az egész családot. Főleg magyar emberek voltak ők: a cselédek, a béresek, a kocsisok és a tehenészek.
- Örülök, hogy ennyi könyve kapható mindenfelé, Fehérváron is. Ismerem a várost, oda kerültünk 1940-ben. Előbb Szamosújvárra mentünk, aztán kis ingóságunkat felraktuk egy vagonba, és onnan is eljöttünk. Amikor betöltöttem a tizennyolcat, munkaszolgálatra kaptam behívót, de megszöktem, mert rosszak voltak a körülmények. Aztán jelentkeztünk önkéntesnek, s 1944-től 1945-ig harcoltam. Elvittek Sziléziába, ott vetettek be az első vonalban, a német-lengyel határon.
Eleinte magyar egyenruhát viselt, aztán a többiekkel együtt beöltöztették SS-nek.
- A lövészárokban voltunk. Jött egy ruszki harckocsi, azt kilőttük, de éppen fölénk ért. S ahogy forgolódott, betemetett minket az árokba. Sokáig feküdtünk ott, amikor jött egy német ellentámadás, s akkor kiástak minket a föld alól. De majdnem megfagytunk. Nem meséltem erről soha, mert nem lehetett. Muszáj volt, hogy az ember visszafogja magát. Végül 1945 szeptemberében jöttem haza egy sebesültszállítmánnyal. Aztán Fehérváron laktunk , 1950-ben megnősültem, de nem kaptunk lakást, a szüleimnek is csak egy szoba-konyhája volt. Akkor én még a vasúton raktam a szenet. Aztán elkerültem a Vörösmarty térre házmesternek, majd Vértesacsán sikerült megvennünk ezt a kis házat.
Megkérdem, milyen volt a gróféknál a karácsony.
- Mindig adtak mindenkinek egy kis ajándékot, kötött kesztyűket, csuklóvédőt, karmantyút, ilyesmit. A grófné maga kötötte ezeket, s kiosztották a cselédeknek. Karácsonyfával nem volt gond, hiszen rengeteg fenyő nőtt ott mindenfelé. Mindenki elment, s vágott magának egyet, ami tetszett. Szebbnek tűnt az ünnep, mint itt, mert tiszta fehérbe öltözött a táj, és méteres havak voltak. De még a szenet is papírba csomagoltuk, s rátettük a fenyőre, hogy legyen rajta valami. Az alma, a dió jelentette a legnagyobb kincset a fán. Nem volt olyan világ, mint most, ez nem is nagyon tetszik nekem. Ma már senki sem tudja, mi a szegénység. Újévkor szokták felköszönteni a grófékat.
- A kanászok kürttel, a gulyások ostorral, a csikósok lóval. S akkor a pincemester kihozta a hordót, feltették az állványra, s pálinkát töltöttek a cselédségnek.
Éger Ferenc bátyja is kertészként dolgozott eleinte, aztán bekerült a kastélyba, amolyan kifutófiúnak. Ejtőernyős katona lett és eltűnt a háborúban, semmit se tudnak róla. Arról faggatom tovább, mi jut még eszébe a Wass családról. Nem szépíti a múltat, látom, azt érzi, amit mond nekem.
- Rossz nem. Csak a jó. Jártam vadászni velük, persze legtöbbször nem én hajtottam a lovakat, de én voltam az őrző. Emlékszem, kis bőrmellényem volt kis zsebbel, s ha kaptam borravalót, azt oda tettem. A háború óta nem lovagoltam. Szellőt szerettem a legjobban, nagyon nyugodt állat volt, vele ugrattam együtt a magyar tisztekkel.
Mutatom a homlokán a sebet, s kérdezem róla, mert először azt hiszem, háborús sérülés. Csak legyint.
- Egyszer vittem ki a bíró lovát a faluból, mentem át egy hídon, és valami zaj támadt. A ló megijedt, leestem róla, és meg is rúgott. Jó darabig henteregtem, aztán a patakban lemostam magamról a vért. Tihanyi Tamás
