Egyetlen nap alatt - megközelítően - egy kilogramm papírt szedtem ki a postaládámból. Leszámítom a 15 dekányi újságpapírt, az érkező levelek súlyát, nyolcvanöt deka összesen a különböző reklámpapír súlya - árajánlatok, szolgáltatáskínálatok a főváros mindenféle üzleteiből, áruházláncokból. Az utóbbi küldemények nagyrészt a szemétgyűjtőben landolnak. Már a lakásba sem jut be a fele, hiszen olyan gazdag a kínálat, annyira felesleges a folyamatosan ismétlődő azonos szöveg, hogy egy részét elolvasásra sem méltatja az ember.
Ha létezik a világon esztelen pazarlás, ez azok közé sorolható, de a következményei beláthatatlanok. Nyugdíjas erdőmérnök barátom - vidéken él - tanúja volt, amikor kiürítettem a postaládát, és nagyon elszomorodott. - Van fogalmuk azoknak, akik ezeket készítik, hogy ez szinte emberellenes cselekedet? -kérdezte. Egy tonna papír előállításához négy-öt tonna papírfára van szükség. Magyarország erdőállománya vészes helyzetbe került. 1990-re megközelítettük ugyan az összes mezőgazdasági földterületünk méretét, figyelembe véve a 17 százalékos – szakkifejezéssel élve - erdősültséget, de a magánosítás, amit teljesen meggondolatlanul végeztek, csaknem három százalékkal csökkentette erdeink összterületét. Mi, a régi telepítők - mondtak bennünket megszállottaknak is - kétségbeestünk. Mindent megpróbáltunk az erdők védelmében, és nem is hiába, de a vészes pusztítást nem sikerült megállítani. Ám ami bekövetkezett papírpazarlásban, az mindennél veszedelmesebb. A papír a kereskedelem szemében csomagolóanyag. A kultúrát tekintve könyv, újság napi szükséglet, és ez még rendjén is volna.
Az első megrázkódtatás akkor ért bennünket, szakembereket, amikor kiderült, hogy gyönge minőségű szénvagyonunkat nem érdemes kitermelni, és egyes áramtermelő telepeinken visszatértek a fatüzelésre. Önpusztító világ, próbáltunk tiltakozni, de az erőtlen hangok, ha nem válnak kórussá, elenyésznek, mint a füst - ömlik a panasz öreg barátomból. - Volt idő, amikor az ország külföldről érkező faanyagát megérte két-háromezer kilométerről is behozni, és a feldolgozás után a minőségi faárut világpiacon értékesíthettük, haszonnal. De az a világ elmúlt. Európában a fa ára húsz év alatt meghétszereződött. A világ gondolkodó hatalmai - nem kellett ehhez Nobel-díj - szigorú erdővédelmi törvényeket alkottak, érzékenyen megbírságolták azokat a gazdaságokat, ahol nem vigyáznak az erdővagyonra. Meg is állították az indokolatlan kitermelést. A farostlemez használata takarékosságra tanította meg az
emberiséget, a nemes fát kíméltük, ezzel is óvtuk az erdőket. De amit itt látok, ez a mérhetetlen mennyiségben megjelent reklám, nagy házakat, lakásokat elárasztó, haszontalan, üres papírtömeg mindennél lázítóbb. És akkor nem szóltam még arról a sok színes újságról, amelyek - ahogyan a pályaudvarra érkeztem - meghökkentettek. Száz métert sem haladtam, hat újságárust, asztalról kínált mindenféle, életemben talán soha nem látott portékát láttam, és megkérdeztem, csak úgy magamtól: megveszi ezeket valaki? Öreg zsörtölődő, bogaras tanyasi maradtál - próbáltam csitítani a morgást -, de nem használt. Én egész életemet az erdőgazdaságban a telepítéseknél, az erdőgondozásnál töltöttem. Mindent összeszámolva nyugdíj utáni túlmunkával negyvenhét évet dolgoztam. Fogalmam sincs, hogy majdnem fél évszázad során tudtam-e annyi erdőt ültetni a munkatársaimmal, mint amennyit itt egy hét alatt csak ilyen mindenféle nyomtatványokra eltékozolnak. Ha ez így megy... Nem akarok jósolni, de az előbb itt a házi postaláda láttán egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az igazi erdők élettartama 80-100, a papírfáé 40-50 év. Belenézve a levelesládába, arra gondolok: vajon hány százalékuk éli meg a „tisztes öregkort"?
Fábián Gyula