2011. 10. 19. - Ilyen a jó limonádé Jövőre ünnepeljük Milton Friedman születésének századik évfordulóját. Ő volt a XX. század egyik vezető, Nobel-díjjal is kitüntetett közgazdásza, aki hozzájárult a monetáris politika és a fogyasztás elméletének kidolgozásához.
Friedman személyében főként arra a látnokra emlékeznek, aki az évszázad második felében szellemi muníciót adott a szabadpiaci gondolat lelkes követőinek, és aki szürke eminenciásként ott állt a gazdaságpolitikában 1980-at követő drámai változások mögött. Voltak idők, amikor tombolt a piacokkal szembeni szkepszis, de Friedman akkor is világos és közérthető nyelven magyarázta el azt, hogy a gazdasági prosperitás alapja a magánvállalkozás, és miden sikeres gazdaság a takarékosságra, a kemény munkára és az egyéni kezdeményezésre épül. Kiállt minden kormányzati szabályozás ellen, amely nyomasztja a vállalkozásokat és korlátozza a piacok működését. Ami Adam Smith volt a XVIII. századnak, az volt Friedman a XX. századnak.Annak idején, még 1980-ban volt egy televíziós sorozata A választás szabadsága címmel, amikor a világ egy addig nem látott átalakulás küszöbén állt. Az ő eszméi alapján fogott hozzá Ronald Reagan, Margaret Thatcher és sok más kormányfő a korábbi évtizedek során felállított állami korlátozások és szabályzás lebontásához. Kína akkor mozdult el a központi tervezéstől a piaci mechanizmusok felé, először a mezőgazdasági, majd az ipari termékeknél. Latin-Amerikában lebontották a kereskedelmi akadályokat, és magánkézbe adtak állami vállalatokat. Amikor pedig 1990-ben leomlott a berlini fal, akkor semmi kétség nem volt az iránt, merre indulnak el a volt parancsuralmi gazdaságok: a szabadpiacok felé.
Friedman után azonban maradt egy kevéssé szerencsés hagyaték is. A piacok hatalmának előmozdítását célzó igyekezetében a kormányzatot a piacok ellenségeként állította be, emiatt elvakított bennünket azzal a nyilvánvaló ténnyel szemben, hogy az igazán sikeresek a vegyes gazdaságok lehetnek. Ettől a vakságtól sajnos még ma, egy súlyos pénzügyi válság után is szenved a világgazdaság, amelyet nagyrészt a pénzügyi piacok szabadjára engedésének köszönhetünk.
A friedmani nézőpont alábecsüli a piacok intézményi alapkövetelményeit. Az eredeti feltételezés szerint elég, ha az állam kikényszeríti a tulajdonjogok, illetve a szerződések betartását, és a piacok azon nyomban csodát művelnek. Ehelyett a piacok, amelyekre a modern gazdaságoknak szükségük van, nem önszabályozóak, nem jönnek létre maguktól, nem stabilizálják és nem is legitimálják önmagukat. A kormányoknak kell beruházniuk a közlekedési és a hírközlési hálózatok kiépítésébe, fel kell lépniük az információs aszimmetriával, az alkupozíciók egyenlőtlenségével és a külső hatásokkal szemben, enyhíteniük kell a pénzügyi pánikok és a recessziók hatását, meg kell teremteniük a szociális biztonsági hálót s a társadalombiztosítást.
A piacok adják a piacgazdaság lényegét, csakúgy, mint a citrom adja limonádé lényegét. A tiszta citromlé azonban alig iható, egy jó limonádéhoz vízre és cukorra is szükség van. Ahogy pedig a túl sok víz hozzáadása elronthatja az ital ízét, a túl sok kormányzati beavatkozás a piacokat teheti diszfunkcionálissá. A lényeg az, hogy az arányokat helyesen határozzák meg. Friedman annak idején Hongkong példájában látta a szabadpiac eszméjének megtestesülését, a telek- és lakáspiacon azonban ott is fellépett a kormány.
A kép, amit a legtöbben őriznek Friedmanról, az egy mosolygós, kis termetű, egyszerű professzor, aki a piacok hatalmának illusztrálására egy ceruzát tartott A választás szabadsága tévésorozat kamerája elé. Az egyszerű termék megszámlálhatatlan kézen ment keresztül – mondta: a grafitot ki kellett bányászni, más-más vágta és készítette ki a fát, szerelte egybe és értékesítette a készterméket. Mindezen műveletek végrehajtásához semmilyen koordináló hatalom szerepére sem volt szükség, az eredményt a szabadpiaci mágia és az árrendszer produkálta – hangzott az előadás. Több mint 30 év elmúltával a ceruzatörténetnek mindazonáltal van egy különös utóhangja: a világ ceruzáinak többsége ma Kínából származik, amelynek gazdasága a magánvállalkozások és az állami irányítás sajátos ötvözetén alapul.
Egy modern kori Friedman talán megkérdezhetné, hogy Kína miként tett szert domináns szerepre a ceruzagyártásban. Grafitból jobb lelőhelyekkel rendelkezik Mexikó és Dél-Korea, erdőből több van Brazíliában és Indonéziában. Németországban és az Egyesült Államokban jobb a technológia. Kínában bőségesen van olcsó munkaerőt, de ugyanez fennáll Banglades, Etiópia és sok más, nagy népességű és alacsony jövedelmű ország esetében.
Az érdem vitathatatlanul a kínai vállalkozók és dolgozók kezdeményezőkészségét és kemény munkáját illeti. A modern kori ceruzatörténet azonban nem lenne teljes az ottani állam cégeknek és magának a kínai államnak a szerepvállalása nélkül, amelyek megtették a kezdeti beruházásokat, képezték a munkaerőt, alacsonyan tartották a fa árát. A kínai kormány bőkezű exportszubvenciókkal és alacsonyan tartott árfolyamokkal bátorította a kivitelt, a piaci védelem révén megerősítette az ipart, ezzel pedig a maga javára döntötte el a globális munkamegosztást.
Ezt a kormányzati politikát Friedman nyilván rosszallotta volna. Ha azonban a pekingi kormány nem adta volna meg az iparág létrejöttéhez a kezdeti lökést, akkor a ceruzagyártásban foglalkoztatottak tízezrei ma is szegény kínai parasztként sínylődnének. Kína gazdasági sikereire tekintve aligha tagadhatjuk azt, hogy ezekhez mennyivel járult hozzá a kormány iparosítási politikája.
A szabadpiac lelkes híveinek biztos helyük van a közgazdasági gondolkodás történetében. Az olyan gondolkodók azonban, mint amilyen Friedman is volt, nem egyértelmű örökséget hagytak hátra, mert a gazdaságtörténetben, ahol ez igazán számít, az állami beavatkozást pártolók voltak a sikeresek. Dani Rodrik
