2012. augusztus 18. - Lebegek egy ideje. Levitálok, akár a jógik.
Felhőpaplan alattam, köd utánam, felettem az ég. Elszakadtam a földtől. Többé nem köt a rög. Állítsátok meg a Földet, le akarok róla szállni! Zöld szállóige. A magam módján, magam részéről már végre is hajtottam, azt hirdetve huzamosabb ideje, hogy az emberiségnek végre le kellene szállnia a Földről, nem szabadna tovább zaklatnia. Fel kellene hagynia záros határidőn belül a földműveléssel.
Abszurd jövőkép ez, kérném, szó se róla. Őrületnek tűnik, még ha van is benne némi rendszer. De mi valójában, ha mégsem egészen csak tiszta őrültség? Utópia? Fantazmagória? Prófécia? Személyesen rám ugyancsak vonatkoztatható a kérdésfelvetés. Mi vagyok én ekképpen beszélve? Utópista? Fantaszta? Próféta? Eldöntik a bölcs törzsfőnökök, az évszázadok. Addig is, amíg összeülnek, hadd érzékeltessem, hogy véleményem szerint miféle beszéd is az enyém.
Képzeljük el, hogy valaki 1780-ban a felvilágosodás fényétől vezetve kijelenti: nem alapulhat lovak és ökrök erején - no meg emberi erőforráson - az emberi civilizáció. Méltatlan és anakronisztikus dolog erőgépként kezelni és rabszolgaságba taszítani az igásállatokat. A gőzgép és a benzinmotor feltalálása előtt ilyen beszéd csak utópia lehetett, fantazmagória, prófécia - de leginkább sóvárgás. Állatvédő beszédnek tűnhetett az effajta beszéd, pedig hát, ha belegondolunk, igencsak abszurd, hogy Nagy Sándor, Július Caesar, Batu kán és Napóleon birodalmát lovak és ökrök mozgatták. Az emberi civilizáció alapja évezredeken keresztül az állati élőerő volt. Fajunkat az őskor kiszolgáltatott homályából a ló és az ökör igába vonása, valamint a földművelés és állattenyésztés emelte át a birodalmi nagyságba. Közülük az állati erőforrásról mára már egyértelműen bebizonyosodott, hogy anakronisztikus. De nem azért vonták ki a lovakat a lóvasúti kocsik elől és a bányákban a csillék elől, mert úrrá lett az emberiségen a szánalom és az együttérzés, hanem azért, mert jött a vasút, és jött a motorizáció.
Az előbbi hasonlat nyomán érthetőbb, hogy mit is mondok akkor, amikor a földművelés tarthatatlanságáról beszélek, hogy beszédem miért is nem puszta fantazmagória. Mert valójában semmi köze a természetvédelemhez. Amikor azt hirdetem, hogy az emberiségnek túl kell lépnie a földművelés korán, s túl is léphet rajta, valójában azt hirdetem, hogy valami gyökeresen újnak kell bekövetkeznie. Biológiai rendszerváltásnak. Ami az élőerőről a gépi erőre való áttéréssel elkezdődött, azt kell továbbvinni az élelmiszeriparban is. Vajon mi válthatja fel a bűzös, EU-konform hodályokból kihallatszó disznóröfögést, a milliós lélekszámú csirkegyárakból kihallatszó csipogást, a marhák méla bólogatását, a műtrágyával etetett, gyomirtóval itatott kukoricamezőket, ezt az egész abszurd, anakronisztikus és szomorú ókort, amely mezőgazdaság címén kísért egyre áramvonalasabb és környezetérzékenyebb világunkban? A szintetikus biológia.
Craig Venter, a kutató, aki elsőként ismerte meg az embert génről génre, nukleotidról nukleotidra, ez az ember a legutóbbi nagy dublini nyílt tudományos világkonferencián közölte: nemsokára nagy bejelentés várható. Elkészül az első, számítógépen tervezett szintetikus genom. Ha valaki szeretne, most lehet klasszikus. Idézheti Madách kötelezően ide illesztendő mondatát a Tragédiából: „Te nagy konyhádba helyzéd embered, / S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra." Lehet jönni a homunculussal, Goethével, Fausttal, s ha még ez sem elég, a gólemmel is. Szép ráolvasások ezek, csak egy a baj velük: bioetikailag éppoly elavultak, mint a hőhalál fizikája, melyre Madách a Tragédia eszkimó színét alapozta. Senki se higgye, hogy néhány klasszikus idézettel és az „ember ne játsszon istent" álbölcsességgel megúszhatjuk!
Az élet ez idáig „írásvédett volt". Most karnyújtásnyira vagyunk attól a pillanattól, amikor ez az írásvédettség megszűnik. Maga az élet lesz úgy hozzáférhető a köznek, mint most az információ. Többé semmi sem fogja megvédeni az életet attól, hogy mesterségesen előállítsuk és továbbgondoljuk. Ehhez képest a klónozás és a génmanipuláció gyerekjáték. Ami a legborzasztóbb és ma még horrorisztikusnak tűnő mindebben, az a valódi és a mesterséges közti különbség eltűnése. Nyugalomérzetünk ma még abba a ténybe kapaszkodik, hogy a másolatot az eredetitől egy aprócska jegy, jel csak megkülönbözteti. Venter szerint ez a határ mesterséges és természetes eredet, eredeti és kópia közt hamarosan el fog tűnni. Érvényes élőlények lesznek előállíthatók szintetikus úton. Eddigi bioetikánk arra a be nem bizonyosodott előfeltevésre épült, hogy szintetikus úton a valódival minden tekintetben egyenértékű élet sohasem lesz előállítható. A bioetika legfontosabb technikai segédeszköze ki fog csúszni a kezünk közül. Én úgy fogalmaznék: az élet rövidesen le fog értékelődni, és bele fog tagolódni az ember által létrehozott üzleti és szellemi valóságba. Paradox módon ez a leértékelődési folyamat fogja majd felértékelni a természetet.
A természetet az mentheti ki az ember karmai közül, ha az élet végre nem lesz ritka. Most az a baj, hogy az élet elérhetetlen. Ez a helyzet tart bennünket, embereket még mindig a táplálékláncon belül, köt bennünket ki kutyaként a tápláléklánc végére. Ha természetkerülő úton is juthatunk élethez, a természet végre megszabadul hosszú árnyékunktól, ugyanúgy, mint ahogy amióta van gépkocsink, a lovak is megszabadultak az igától. És még valami. Vegyük észre, hogy a technikatörténeti fázisátmenetek egyszersmind a kapacitás, a hatékonyság nem aránytalan bővülését is magával szokták hozni. A gőzgépek és benzinmotorok nemcsak felváltották a lovakat, hanem meg is sokszorozták erejüket. A kapacitásbővülés a számítástechnikában az emberi agyhoz vagy Kempelen Farkas sakkautomatájához képest még döbbenetesebb, sok milliárdszoros. A természetfüggetlen biológiában is hasonló arányú kapacitásbővülés várható. Az időjárás és a termőterület, életünk ókori létfeltételei többé nem korlátozzák majd a kreált biomassza tömegét. Ha lesz rá vevő, a Föld akár az egész tejútrendszert is élelmezheti. Érintetlen erdőségek hűs árnyékában a biofúziós üzemek akár több százmilliárd ember élelmezésére elég élelmiszert is előállíthatnak. Fizetőképes kereslet híján persze értelmetlen a túltermelés. Korántsem biztos, hogy szintetikusan és csodálatosan felszaporított kenyerünket a világmindenségben lesz kivel megosztanunk. Sebeők János
