2014. január 3. - Ferenc Ferdinándról a szarajevói merénylet és szörnyű következménye, az első világháború jut az eszünkbe.
Véres, tragikus események, noha amíg élt, a trónörökös nem volt tragikus hős. Hogy mennyire nem, arról a csehországi birtokai környékén lakók sokat tudtak annak idején mesélni.
Történeteiket Vilém Němec könyvbe gyűjtötte össze. A Konopisteval szomszédos Benesovban gazdálkodó Afrika-vadász és utazó vitriolba mártott tollal írt Konopiste uráról, akit személyesen ismert. Többször konfliktusba is került vele, főleg amiatt, hogy birtokaik egymás mellett voltak, és Nemec a sajátját nem volt hajlandó eladni neki. Végtelenül hiú, kicsinyes és bosszúálló, önmagán és családján kívül másokat emberszámba nem vevő, zsarnoki és szadista hajlamú, hirtelen haragú, dührohamain uralkodni nem tudó – ilyennek ismerte meg Nemec azt az embert, aki milliók felett uralkodott volna, ha Szarajevóban nem dördül el Gavrilo Princip pisztolya. De a trónörökös nemcsak dühöngeni, kacagni is tudott, miközben a térdeit csapkodta, kipirult arccal kiabált, és potyogtak a könnyei. Két dolgon tudott nagyon mulatni: mások kárán és a saját viccein.
„Látott már repülő nyulat?”
Amint megtudta a konopistei kastély személyzete, hogy Ferenc Ferdinánd hamarosan megérkezik, lázas rovargyűjtésbe kezdett. Minden megfogott légy, dongó, darázs, cserebogár és lepke a kastély egy teljesen üres, tágas termébe került, ahol minden bútorzat egyetlen székből állt. Erre ült a felséges úr, mellette kétoldalt egy-egy inas állt. Ők töltögették a fegyvereket, miközben a félelmetes biztonsággal célzó trónörökös röptében lőtte le a legyet és mindent, aminek szárnya volt és mozgott. Az ilyen „vadászatok” után mindig el kellett hívni a benesovi üvegest, hogy cserélje ki a szétlőtt ablaktáblákat. A főherceg röptében lőtte le még a nyulat is. A nyúlvadászatokon a birtokain összefogdosott nyuszikat zsákokból engedte ki a személyzet egy szűk ketrecszerűségbe, ahonnan a botokkal „ösztökélt” állatoknak egyetlen kiútjuk volt, egy meredeken felállított deszka. Annak a végére érve kénytelenek voltak leugrani, mint a fejest ugrók a medence ugródeszkájáról, és a fenséges vadász „röptükben” lőtte le őket. Nagyon büszke volt erre a „találmányára”. Nyúlvadászatra meghívott vendégeitől hamiskás mosollyal kérdezgette: „Látott már repülő nyulat? Nem? Pedig mi itt arra vadászunk.” Egy alkalommal nagy mennyiségű ruhaanyagot hozatott Prágából, amelyből a felfogadott benesovi asszonyokkal rikító színű, apró kabátkákat, nadrágokat, szoknyákat, kalapokat varratott. A vadászatot megelőző éjszakán a birtokain összegyűjtött nyulakat embereinek ezekbe kellett felöltöztetniük, a ruhadarabokat az állatok bőréhez varratta. Amikor másnap javában folyt a vadászat, egy megadott jelre a bokrok mögött rejtőző szolgák kiengedték a zsákokból a felöltöztetett állatokat. Az előkelőségek, akik először nem hittek a szemüknek, a hasukat fogták nevettükben, különösen, amikor néhány a fák lombjai között keresett menedéket, a főherceg ugyanis pár macskát is maskarába bújtatott.
Pletykafészkek találkozóhelye
Amikor Ferenc Ferdinánd 1887-ben megvette a Lobkowicz családtól a konopistei kastélyt, a szomszédos Benesov lakói és a környékbeliek eleinte kimondottan kedvelték őt, mert barátságosnak mutatkozott irányukban. Meggyőződésük volt, hogy ilyen is maradt volna, ha 1900-ban nem veszi feleségül Chotek Zsófiát, aki a lehető legrosszabb hatással volt rá. Összeférhetetlen, mérhetetlenül fukar, rosszindulatú perszóna, fanatikus szentfazék – ilyennek ismerték az ott élő emberek a trónörökös feleségét. Ő viszont róluk volt rossz véleménnyel, mert úgy tartotta, hogy nem eléggé vallásosak. Ezért a kastély mögött három nagy keresztet állíttatott fel, és padokat rakatott eléjük. A személyzettől megkövetelte, hogy rendszeresen oda járjon imádkozni. Ő maga gyakran órákig az ablaknál ülve, messzelátóval figyelte a terepet, és egy füzetbe jegyezgette, ki mennyi időt töltött ott. Jaj volt annak, aki nem mutatkozott elég hitbuzgónak. Persze hallani nem hallhatta, mit beszélnek egymás között a padokon üldögélő emberek, s azok ezt jól tudták, és ki is használták: itt tárgyalták meg a legfrissebb pletykákat. Ha valaki meg akarta tudni, mi újság van, nem a kocsmába ment, ahová az asszonyok nem járhattak, hanem a pletykafészkek kedvenc találkozóhelyére, a három kereszthez. A hercegasszonynak bezzeg nem kellett sehová se járnia hírekért, mégis mindenről idejében értesült. Rendkívül kíváncsi természetű volt, és imádta a pletykát, különösen az emberek magánélete izgatta. Valóságos kémhálózatot működtetett, hogy mindenről tudjon, ami a környéken történik.
Édes bosszú
A trónörökösnek nagyon messze elért a keze, emberi sorsokat tudott tönkretenni, ha úgy látta jónak. Féltek is tőle az alkalmazottai, mint a tűztől. Amíg a kastély a Lobkowiczok tulajdonában volt, az ott szolgáló emberek öregségükre nyugdíjat kaptak. Eleinte Ferenc Ferdinánd is ehhez tartotta magát, de a felesége hatására később már csak úgy alkalmazott valakit, ha az illető aláírta, hogy nyugdíjra nem tart igényt. Nemcsak a közvetlen alárendeltjeit rövidítette meg, ahol csak tudta, hanem a környék gazdálkodóit is. Ezeknek a földjein rengeteg kárt okoztak hatalmas vadaskertjének négylábú lakói, de Ferenc Ferdinánd kártérítést nem szívesen fizetett. Bezzeg ha úgy érezte, hogy valaki őt károsítja meg, ha csak egy gombostűvel is, nem ismert irgalmat. Egyszer karácsony előtt egy gyereket látott meg, amint egy kivágott fiatal fenyőt cipelt. Megállíttatta a szánt, letolvajozta a fiút, és megparancsolta a kocsisnak, hogy vegye el tőle a fácskát, s ott helyben vágjon rá huszonötöt. Hiába magyarázta a megszeppent gyerek, hogy a fenyő a saját erdejükből való, a főherceg a felesége dühödt biztatására maga kezdte egy nagy husánggal verni őt, miután úgy látta, hogy a kocsis nem üti elég erősen. Még akkor is nekivadultan ütlegelte, amikor a gyerek ájultan feküdt a hóban. Nem csoda, hogy a környék lakói úgy döntöttek, többé semmiben nem tesznek Ferenc Ferdinánd kedvére. Nem lázadoztak, csak kivárták, amíg lejár a főherceggel hat évre kötött bérleti szerződésük. Akkor aztán a főúri vadaskert mellett húzódó földjeik, erdeik bérleti díját úgy felsrófolták, hogy Ferenc Ferdinándnak nem érte meg a bérbevételük. Hiába dühöngött, a gazdák nem ijedtek meg. De ez még nem volt minden: Mrac lakói „véletlenül” ugyanakkor rendeztek vadászatot, amikor a trónörökös és előkelő vendégei. A gazdáknak nem kellett semmit sem tenniük, csak a vadaskert végénél, ahol a birtokaik kezdődtek, megvárni, amíg a hajtóktól felzavart, fejetlenül menekülő vad mraci területre ér. Hiába hívatta el a főherceg a vadászat idejére a benesovi csendőröket, nem tehettek semmit. Tétlenül kellett végignézniük, hogyan terítik le a rengeteg nyulat, fácánt, őzet a mraci gazdák – a saját birtokukon belül.
Másik birtoka, Chlum u Trebone lakói is megelégelték az őzek, nyulak, vaddisznók kártevéseit. Egy alkalommal az egyik chlumi nagyon barátságosan köszöntötte az erdőből üres kézzel megtérő trónörököst. „Látom, hogy a császári fenség nem lőtt semmit. A földemen épp most láttam egy szép szarvast, azt leteríthetné, ha még ott találja” – készségeskedett a gazda. Ferenc Ferdinándot nem kellett sokat biztatni, és sikerült is puskavégre kapnia az állatot. „Aztán mit akar érte?” – kérdezte. „Ugyan – legyintett a gazda –, nem akarok semmit, hisz már unjuk enni azt a sok vadhúst, csak hát folyton idejárnak a vadaskertből…”
Ügyes rapsicok
A főhercegi erdőgazdaság alkalmazottainak állandó fejfájást okoztak az orvvadászok. Elég volt két markos legénynek egy kifeszített, nagyméretű hálóval éjjel végigmennie a tarlón, egy harmadiknak pedig kiszabadítania és zsákba raknia az alvástól kábult madarakat, több száz foglyot is össze tudtak így szedni egy éjjel. Az őrök azonban résen álltak, mert a tolvajok okozta kárt uruk az ő fizetésükből vonta le. 1906 őszén egy névtelen levélíró figyelmeztette a főerdészt, hogy négy orvvadász nagy fogásra készül a trónörökös vadászterületén. Ha tudni akarják a részleteket, tegyenek egy százast egy pléhdobozba egy meghatározott, félreeső helyen, de ha kelepcét állítanak, nem lesz több információ, és nagy kár éri a trónörököst. A levélíró megkapta a százast; erre pár nap múlva megírta, hogy a tettesek külön-külön, négy irányból, éjfélkor érkeznek, Dlouhé Pole és Struharov között hálóval tervezik összefogdosni a foglyokat. A trónörökös mozgósította a csendőrséget, az erdészeket, csőszöket, külön embereket fogadott fel, de semmi sem történt. Másnap éjjel sem. Aztán kiderült, hogy egész máshol, Tuzín határában hálókkal 800 foglyot és több száz nyulat fogtak össze, Kozmice mellett pedig vagy húsz dámvadat lőttek le. Soha nem sikerült kideríteni, kik álltak a helyi viszonyok tökéletes ismeretére valló, remekül megszervezett akció mögött. Vitál Anna
