2016. október 20. - A magyar szabadságharcosok és forradalmárok emlékre telepített emlékerdőt húsz éve Tompán Beliczay István. A tizenhét fajta fából ültetett erdőben immár kopjafa is őrzi a hősök emlékét.
„1848-49 – A hazáért!”, „1956 – A szabadságért!”, „1956 – A megmaradásért!” – olvasható a felirat a tompai emlékerdőben szerdán felavatott kopjafa talapzatán, melynek egy-egy táblája emlékeztet, hogy miért is telepítette az erdőt Beliczay István, aki hatvan éve, ötödéves erdőmérnök hallgató volt Sopronban.
A soproni erdőmérnöki kar 1956-os történetét idehaza valószínűleg kevesebben ismerik, mint Kanadában, ahová a magyar szabadságharc leverését követően emigrált közel félezer hallgató és oktató. Beliczay István maga is részese volt a soproni történéseknek, azonban végül nem indult el az ismeretlenbe, hanem idehaza fejezte be a tanulmányait.
– Paraszt származású vagyok és mindig jobban kötődtem az anyaföldhöz, mint azok a hallgatók, akik ipari dolgozók leszármazottai voltak. Ráadásul édesapám is súlyos beteg volt és tudtam, ha a többiekkel tartok, akkor lehet, hogy soha az életben nem tudok már találkozni szüleimmel – beszélt döntésének hátteréről a most 85 éves erdőmérnök.
Mint mesélte: a soproni hallgatók szinte mindegyike részt vett az eseményekben, ami a rendőrökkel közös járőrözést jelentette eleinte. – Nekem ennél több feladatom nem volt, semmiféle posztot nem töltöttem be, mert voltak nálam alkalmasabbak. Fáradtak, éhesek voltunk, amikor november 4-én éjjel riasztottak bennünket, hogy megtámadták az országot a szovjetek. Mindenkit berendeltek az egyetemre. A főépület előtti parkban várakoztunk, ahol nem csak első világháborúban használt puskákat, úgynevezett „dióverőket” és lőszert kaptunk, hanem az indexünket is. Csak ekkor döbbentünk rá, hogy el kell hagynunk Sopront – idézte Pista bácsi, aki a csoportjával a kópházi temetőben foglalt harcállást, de tényleges harcokba nem keveredtek.
– Csapó Imre az egyik évfolyamtársunk hozta a hírt, hogy át kell lépnünk osztrák területre, és onnan kell majd ellentámadást indítani, de erre sem került sor. Németkeresztúron még sokan tudtak magyarul, kaptunk vacsorát, majd osztrák katonák jelentek meg és közölték hadifoglyok vagyunk – mesélte Beliczay István, akit társaival együtt előbb egy lepusztult volt szovjet laktanyába, majd egy jól felszerelt amerikai kaszárnyába vittek. „Az osztrákok nagyon emberien viselkedtek velünk” – tette hozzá Pista bácsi, aki mintegy negyven nap után visszatérhetett Sopronba.
– Felkészültem a forradalomban való szerepvállalás miatti megtorlásra, de miután hosszasan kihallgattak, elengedtek és április 17-én megvédhettem a diplomamunkámat – emlékezett vissza a nyugalmazott erdészetvezető, aki minden segítőjének hálás köszöntet mondott azért, hogy kopjafát állíthattak az emlékerdőben. Tapodi Kálmán
Kanadában a magyar mérnökök alapozták meg az erdőgazdálkodást
Az ötvenhatos szabadságharc leverését követően a soproni erdőmérnöki kar hallgatóinak és oktatóinak nagy része úgy döntött, hogy maga mögött hagyja az országot. Összesen mintegy 450 diák és ötven tanár lépte át zöld határt, Ausztriában ők és családtagjaik táborokba kerültek. Roller Kálmán dékán azt kérte az osztrákoktól, tegyék lehetővé az oktatást, ám a hatóságok – vélhetően a szovjet retorziótól tartva –, nemet mondtak. A dékán húsz országba is írt levelet, s végül a kanadai University of British Columbia jelezte, hogy kész befogadni a teljes kart. Végül 1957-ben 200 diák, 28 tanár, valamint 65 hozzátartozó hajózott el Kanadába, ahol a soproniak magyarul folytathatták tanulmányaikat. „Kanadában akkoriban csak kitermelés zajlott, nem volt még egy csemetekert sem, és újratelepítéseket sem végeztek. A magyar mérnököknek köszönhetően azonban később tervszerűen megkezdődött ott is erdőgazdálkodás” – mondta el Beliczay István.
