Ez ám a trón! Nem túl kényelmes, igaz, a fenekemet nyomja a deszka, de az éghez közelebb emel, és ablakából a világ végéig látni. A pásztorpallagi lesen ülök, de ülhetnék a büdös-tavin is vagy a Szent Gál-földin, Törökmező alatt. Ja, nem, annak már vége. Beszakadt, visszavette az erdő, ahogy a rigó-hegyit.
Ez a két les volt a kedvencem, róluk szemlélődtem legszívesebben. Verset írtam kockás füzetbe, motyogtam a hangyákhoz, kurjantottam örömömben, látván az idvezült fényben ragyogó mezőt, a hegyvonulatokat a távolban, vagy épp pityeregtem, mert valami fájt. Másnaposságból, öngyilkosság gondolatából mindig kigyógyított az ottlét. Megsimogatott a börzsönyi szellő, észhez térítettek a hüvelykujjnyi lódarazsak, amelyek minden lesen ott tanyáznak, fönt, a zsindely egy hasadékában, s gyanakodva, idegesen zümmögnek, készen a végzetes döfésre.
Az a fontos, ami megmarad... Életbe vágó dolgok elhalványulnak, emlékük elpattan, mint a szappanbuborék, de bizonyos apróságok, bagatell villanások beleégnek a zsigerekbe. Ahogy egy levél lehullott, ahogy egy ember nevetett, ahogy valaki kezet nyújtott... Innen, a pásztorpallagi lesről, ahol most ülök, láttunk egyszer egy rókát. Alkonyat volt, a madarak hallgattak, szalonnáztunk a cimborámmal. Nagyon fontos dolgokról beszéltünk, Hamvast, Mircea Eliadét idéztük. És akkor megjelent alant az a vörös bundás. Nem vett észre minket. Megállt egy pocsolyánál, ivott. Tisztán hallottuk a lefetyelését, még azt is, ahogy nyelt. Aztán körülnézett és odébbállt. Erős pillanat volt, fene se emlékszik már, mit idéztünk Hamvastól és Eliadétól...
A vadászok zöme utálja a szemlélődő civilt a lesen. Nem haragszom rájuk ezért, végül is ők ácsolják a deszkatrónokat. Bizonyos múltbéli, anyázásig fajuló afférokat is megbocsátok nekik. Elfogadom, hogy utálnak. Nekik én emberszagot jelentek, ami elriasztja a cefrétől a vadat. Nem vagyok vadászatellenes, imádom a szarvaspörköltet áfonyával, úgyhogy teljes a béke. Kittenberger Kálmán, Fekete István és Széchenyi Zsigmond utódaival legalábbis...
Most tehát itt ülök. Szandál lerúgva, öregujjamon lepke tapsikol, türkizkék a szárnya, mint a navahó indiánok ékszerei. A távolban kakukk, közelebb sárgarigó mondja a magáét. A mezőn varjú károg. A lombok harsányzöldek és göndörek. „Májusi hallelúja az erdőn" -jut eszembe Fekete István. S egyebek, mindenfélék: „Befizetni a gyerek papírzsebkendőpénzét az óvodában... negyven éves leszek... a jövő héten június 4., el kell menni Zebegénybe, a Trianon emlékhelyhez... milyen lehetett ez az erdőség régen, mondjuk a 13. században, Esztergomi Boldog Özséb korában?..." Aztán versfoszlányok jönnek: „Minden árad, fut, remeg, rádnéz, aztán ellebeg, rádnéz, aztán ellebeg, csak az Isten érti meg..." - ez a Weöres-futam szinte biztosan beugrik, ahogy Assisi Szent Ferenc imája is: „Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk, ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk: mienk pompás virága a réten s gyümölcse a fán..."
A magaslesek előbb-utóbb összedőlnek. Visszaveszi a magáét az erdő. A létra fokai meggyöngülnek, a tetőn bezuhog az eső, a csikkek feloldódnak, az uzsonna alufólia-gombóca lepottyan a földre, betemetődik, miképpen a sörösdoboz, s a homlokdeszkáról elvész a felirat, hogy „D-209, Fradika, Punk's not dead..." De épülnek újabb magaslesek, amelyekre ugyanúgy föl kell majd mászni. Körülnézni, ahogy a király a trónról, gyógyulni, vigasztalódni a táj által, mely az elveszett édenre emlékeztet még akkor is, ha egyre csonkább, meggyalázottabb, s ha csendjébe beleordítanak a motoros fűrészek.
Mile Zsigmond Zsolt