2007. augusztus 15.
Kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy a WWF magyarországi vezetői minden alkalmat megragadva verik el a port a magyar erdészeten, mint ahogy Márkus Ferenc is tette a Népszabadság július 28-i számában (Ég az erdő!, olvasói levelek).
A szervezet igazgatója ostorozza az erdőirtókat, elfeledve, hogy Magyarországon több mint egy évszázada de facto nincs erdőirtás, mert azt jogszabály tiltja. Nem tartja lényegesnek megemlíteni, hogy a trianoni döntés miatt egymillió hektárra zsugorodott magyarországi erdőterület az elmúlt kilencven évben kereken kétmillió hektárra növekedett.
Figyelmen kívül hagyja, hogy a Nagyalföldön az utóbbi másfél évszázadban drámaian romlott a talaj vízellátása. Semmibe veszi a hazánk legszárazabb területét borító fenyvesek és akácosok talajmegkötő, klímajavító és gazdasági értékét, a vidék népességének megtartásában játszott szerepét. Bizonyára ő sem a Szaharához hasonló homoktengert szeretne ott látni. Természetesen nem állítja senki, hogy az alföldi erdők fajgazdagság és természeti érték tekintetében felveszik a versenyt a hazai legfejlettebb erdőtársulást jelentő tölgyesekkel, bükkösökkel. Ha Márkus Ferenc ismer egy használható módszert az egykor az Alföldet borító tölgyesek visszatelepítésére, és forrást is biztosít hozzá, a szakma várja a javaslatát!
Márkus Ferenc ostorozza a fenyves erdőket, s tény, hogy a fenyő, magas gyantatartalma miatt jobban ég, mint a többi fafaj. Igen, de nem azért, mert nem őshonos, hanem mert felgyújtják. Sajnos a Nagyalföld őshonos borókásai, de például középhegységeink tölgyesei is zsírpapírként hamvadtak el az elmúlt évek erdőtüzeiben.
A tűz nem ismer határokat, s nem válogat boróka, fenyő, akác vagy éppen tölgy között.
Zétényi Zoltán, az Országos Erdészeti Egyesület közönségkapcsolatok szakosztály elnöke