Gyönyörű ez az elvadult bokros erdő, áradozik a gimnazista osztályát csónakáztató tanárnő a Szigetközben. Igen, csókolom, mondja neki a helybeli túravezető, csak az a baj, hogy az erdő, amit mutatni tetszik, éppen a Duna főmedrében burjánzik.
A zöld szépen lassan elfoglalja a tizenöt éve elterelt Duna főmedrének víz nélkül maradt széleit, s egyre beljebb lopakodik. A folyó elterelése előtt háromszáz méter széles volt a meder, ehhez tartozott egy átlagosan három kilométer szélességű hullámtér, mely az árvíz levezetését szolgálta A víz most keskeny szelvényben kígyózik, berágja magát a meder aljába, ennek pedig a szigetközi ideiglenes vízpótlás óta nem annyira ökológiai, hanem árvízelvezetési következményei vannak. A szakemberek úgy mondják: az aljnövényzet megfésüli, ezáltal lelassítja a vizet.
Már az elmúlt években azt tapasztalták vízügyesek, hogy a csúcsértékeknél lényegesen kisebb vízhozamnál is a szokásosnál magasabb árvízi szintek alakulnak ki, vagyis a növényzettel benőtt szűk mederben ma már kevesebb árvíz tud gyorsan lerohanni, mint korábban. Sürgősen neki kell látni tehát az árvízvédelmi képesség javításának: Baross Károly, az Észak-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság helyettes vezetője szerint most ez az egyik legnagyobb feladat az „ezer sziget országában".
Kevésbé líraian egy hatalmas lavór kavicsként szemlélteti a Szigetközt Baross . Károly. Ennek a földmélyedésnek az egyik széle Dévénynél, a másik pereme a Győrhöz közeli Gönyűnél található. Bizonyos helyeken a kavicsréteg vastagsága eléri a fél kilométert is, másutt csak két-három méter. A kavics fölötti kialakult termőréteg a 20 centitől a 3-4 méterig terjed.
A kavicskúpon kialakult Szigetköz páratlan élővilágára, természeti kincseire -jó magyar szokás szerint - már csak akkor figyeltek fel, amikor az veszni látszott.
Ami az itt élők számára közismert -mert megélték keserűen, lemondóan, esetenként indulattal is -, arról a folyamatról keveset tud a közvélemény. A tájat régóta járó tudósítónak is utalni kell tehát a korábbi történésekre, hiszen tizennyolc év telt el a vízlépcső építésének magyarországi leállítása, s tizenöt a főfolyó elterelése óta. Közben felnőtt egy új nemzedék, amely legfeljebb utalásokból ismeri a közelmúlt történetét. S ez nem csupán a vízlépcső és a Szigetköz esetében van így. A Duna elterelése után a szigetközi mellékágak teljesen kiszáradtak, gyerekek homokoztak a medrek közepén, sokan biciklivel vágtak át rajtuk. A szárazra került állatok elpusztultak, a helybeliek zsákszámra szedték össze a vergődő, vagy már döglött halakat. A mezőgazdasági terme- * lést meghatározó talajvíz szintje több méterrel, csökkent.
A Szigetköz elsivárosodásának átmeneti megakadályozására létezett hatékony műszaki megoldás, ám erről sem az akkori politika, sem a vízlépcső elleni harcot a rendszerváltás részének tekintő mozgalmárok nem voltak hajlandók tudomásul venni. Elhitették a közvéleménnyel, hogy létezik ebben az országban egy „technofasiszta vízügyi lobbi", amely csak betonművekben képes gondolkodni, a köz helyett a saját érdekeit szolgálja. Hogyan lehetne erre a szervezetre bízni a kárenyhítő megoldásokat?
Akadtak olyanok is, akik a főfolyó elterelése után tudatosan utasítottak el minden kárenyhítést. Abban hittek: egy haldokló, maradandóan sérült, gyakorlatilag elpusztult vidék elég bizonyíték lesz a nemzetközi bíróságnak arra, hogy a szlovákokkal szemben nekünk adjon igazat a Szlovákiában nemzeti szimbólumnak számító vízlépcső ügyében.
A szigetközi hullámtér vízpótlására hatékony fenékküszöbös vízszintemelést háromszor szavazta meg az éppen regnáló kormány. Kétszer fordult elő, hogy mire a kormányülésen részt vevő helyi szakemberek Budapestről hazaértek Győrbe, a kabinet már vissza is vonta pár órával korábban meghozott döntését. 1995-ben aztán végre engedélyt kaptak a fenékküszöb megépítésére.
Érdemes megnézni működés közben azt a művet, amellyel ijesztegették a közvéleményt. Á fenékküszöb egy olyan terméskőből és kavicsból emelt keresztgát, melynek a tetején átbukik a víz. Képes arra, hogy megemelje a Duna vizét, ezáltal a főmedernél magasra került mellékágakba folyjék ki az a vízmennyiség, amit a szlovákoktól kapunk a megállapodásban rögzített vízmegosztás keretében.
Ez a mű egyébként ideiglenes megoldás, bármikor gyorsan elbontható. Annak a duzzasztónak a közelében valósították meg, mely 1989 óta gyakorlatilag változatlan formában létezik - mostani áron benne áll legalább 7-9 milliárd -, de hosszú viták után ma már legalább árvízlevezetésre, s a vízpótlás szabályozására jogszerűen használhatjuk.
A vízügynek nincsenek önálló, a társadalomtól független érdekei és szándékai -mondja Janák Emil, a vízügyi igazgatóság vezetője, aki így folytatja: - Mi nem akartunk energiát termelni, nem foglalkozunk mezőgazdasággal, erdészettel, még csak nem is halászunk. Mi a társadalom igénye alapján a rendelkezésünkre álló vízzel gazdálkodunk, megmondjuk, hogy milyen műszaki megoldásokkal valósíthatóak meg az elképzelések.
S bár a szakemberek fegyelmezetten hallgatnak róla, az már bebizonyosodott a vízlépcső története során, hogy a Magyarországon kivételesen jól szervezett, kétszáz éve tudatos, összehangolt vízgazdálkodást folytató vízügy nélkül a lelkes és militáns mozgalmárok képtelenek voltak átlátni és megoldani a gondokat. Emlékezetes példa erre, hogy a fenékküszöb ötletének időleges megfúrása után kormányzati jóváhagyással a szivattyús vízpótlással kellett próbálkoznia a vízügy dolgozóinak.
Összeszedték az ország szinte összes mobil dízelszivattyúját, így aztán másodpercenként tizenöt köbméter vizet át is tudtak pumpálni a mellékágakba. A dízel-szivattyúktól dübörgött az erdő, folyt az olaj, csak a mellékágak nem teltek meg vízzel. Az általános iskolák hetedikes diákjai ki tudták volna számolni a megoldás fizikai, matematikai képtelenségét, ennek ellenére szórtuk bele a pénz a Dunába. A motorok egyéves működési költségéből a szivattyúzás nyilvánvaló kudarca után megépített ideiglenes fenékküszöb akár másodpercenként 200 köbméter átbocsátására is képes, és nem szennyezi a környezetét.
A mostani szigetközi vízpótlás ideiglenességének idejét ma még senki sem tudja megjósolni. A hágai Nemzetközi Bíróság ítélete után - amely szerint a szlovákoknak nem kell elbontaniuk a törvénytelen folyóeltereléssel járó, úgynevezett C változat létesítményeit, ha nem működtethetik azokat, Magyarország pedig nem köteles megépíteni a Nagymarosra tervezett alsó vízlépcsőt - eredménytelenül tárgyal a két fél. Egy szlovák szakpolitikus - neve elhallgatásával - azt nyilatkozta: a magyaroknak egyszerűen nincs álláspontjuk. Mindig felvetjük nekik, hogy jó, nem építik meg az alsó vízlépcsőt, de mit javasolnak helyette? Érdemi terveket, válaszokat eddig még nem kaptunk tőlük.
A jelek szerint Magyarországon a politika a mai napig nem tekinti szakkérdésnek a vízlépcső ügyének megoldását. Félő, hogy akkor döbbenünk rá a különböző helyi beavatkozások immáron nemcsak ökológiai célú, további szükségességére is, amikor nyakunkon érezzük az árvízi veszélyt. A Duna további vízszintemelése nélkül, a meder elgazosodása, az erdők kialakulása miatt ugyanis a főfolyó árvízelvezető képessége idővel veszélyes méreteket ölthet. Újabb, kisebb fenékküszöbök, gumigátak meg tudnák emelni a víz szintjét a Dunakilititől Szap irányába tartó Öreg-Duna-szakaszon is. Félő, hogy az ilyen megoldásban megint a vízügy ármánykodását látják néhányan.
A Szigetköz népe politikailag is megosztott, ezt a helyi és országos választások egyértelműen bizonyítják. A közvélemény-kutatások szerint azonban egy dologban teljes az egyetértés: legfontosabbnak az árvízvédelmet tartják, s csak ez után következik az erdőgazdálkodás, a halászat, de még az ökológia szempontjai is.
A Szigetköz hullámtere egyébként turistaszemmel nézve valóban varázslatos. A mellékágak megteltek vízzel, egy kilométer Duna-szakaszt négy kilométer hosszú, kanyargós, sok helyen elágazó, 7 kisebb-nagyobb mellékág kísér. Mesés a táj, a természet visszafoglalta saját élőhelyeit, a víz fölé behajoló parti fák megrágott törzsei is azt bizonyítják: visszatértek az Alpokból a hódok, s a féltett fekete gólyákat is látni.
A kempingek megteltek, sokan valamelyik szigetre vadon verik le sátraikat. A külföldiek közül leginkább osztrák kerékpárosokkal találkozunk, a vízen pedig lapátolnak német és francia kajakosok, kenusok is.
- Csak Brazíliában láttunk ilyen érintetlen tájat - lelkendezik egy berlini házaspár. Aligha tudják, mennyi vita, s nem kevés mesterséges beavatkozás eredményeképpen került víz a hullámtérbe. Ágvégeket kellett lezárni, hogy ne folyjon ki belőlük a pótolt víz, szinteket kellett emelni, kőtöréseket kialakítani. A vízszintkülönbségek miatt a denkpáli gumigátnál pedig hallépcsőt is építettek, hogy á vízi élőlények sodrással szemben is fel tudjanak úszni a mellékágban.
A külföldiek szívesen le is telepednek a Szigetközben. Kertész József vízügyi szakaszmérnök, a vidék talán legbensőségesebb ismerője szerint kisbodaki szülőfalujában már angolok is vásároltak házat, noha a térségbe inkább a német nyelvterületről érkeznek új lakók.
A mostani vízpótló rendszer kialakításakor a vízügy megpróbálta összehangolni a térség szereplőinek érdekeit. Az erdészek nyilvánvalóan a fagazdálkodás szempontjait helyezték előtérbe, az idegenforgalom minél szélesebb vízborítást akart, a természetvédők az évente többszöri átöblítést, vagyis mesterséges árvizek megteremtését kérték, a lakosság pedig attól félt, hogy az árvizek nyomán elviselhetetlenül sok lesz a szúnyog. A gazdálkodók állandó szintű talajvízhez ragaszkodtak.
Nem sikerült maradéktalanul megegyezniük. Ekkor kiválasztottak egy olyan időszakot - az ötvenes éveket -, amely a főfolyó életében többé-kevésbé természetesnek tekinthető. Az akkori szinteket szimulálják ma a vízügyi szolgálat több mint száz éve nyilvántartott adatai alapján. A vízpótlásra létrehozott üzemelési bizottságban a különböző ágazatok képviselői vesznek részt, s mára létrejött a megegyezés.
A szakemberek abban reménykednek, hogy az Európai Unió által megkövetelt vízkeretirányelv egyaránt megvédi az ember és a természet más részének élőhelyeit. Az unió egyébként azt kéri számon, melyet Magyarország és Hollandia már régóta gyakorol: a vízgazdálkodást nem a közigazgatási határokhoz, hanem a vízgyűjtő területekhez csatolja. Mivel a Duna határfolyó, ezért a szlovákokkal közös keretterveket kell majd kidolgoznunk. Ez pedig esélyt adhat a főmeder közös gondozására, a Szigetköz és a Csallóköz együttes érdekeinek összehangolására.
Magyarország helyzete egyébként vízgazdálkodási szempontból rendkívül sajátos. Hazánkba 98 ponton érkezik be víz, s három folyón át - a Dunán, a Tiszán és a Dráván - távozik. 98 pont vízminőségét folyamatosan ellenőrizni rendkívül nehéz, ám a tőlünk kilépő három folyó könnyen kontrollálható. A Magyarországon áthaladó vizek védelmének minősége tehát mérhető, minden szennyezés tetten érhető.
A vízvédelem a Szigetközben különösen fontos szempont. Régebben az volt a szokás a családi házaknál, hogy az udvar egyik végébe kutat fúrtak, a másikba pedig a szennyvizet vezették, s a kavicsos gödörbe elszikkasztották. Minden település alatt kialakult egy szennyvízlencse, hiszen a kilencvenes évek elején kiépítették ugyan az ivóvízvezetékeket, de szennyvízcsatorna nem volt. Szerencsére a Duna elterelését követően az egész Szigetközben csatornáztak, a költségeket pedig kifizette az állam.
A helybeliek szeretnék, ha nemzeti park létesülhetne a Szigetközben. Ettől azt várják, hogy a hatóság erejével szabályozni lehet a ma még meglehetősen szervezetlen, szabados turizmust, s pénz is jut a különböző ágazatoknak, településeknek. A nemzeti parknak azonban szigorú szakmai feltételei vannak. A Szigetközben az jelenti a fő akadályt, hogy alig van már őshonos mocsári tölgy, égerfa és rétség a hullámtérben. A faállomány hetven százaléka nyár, melyet az ipari méretű fatermelés miatt telepítettek ide.
Csónakázik az ember ebben a bú feledtető világban, most sekély a víz, az utóbbi időben kevés eső esett. Akkor az idén talán elmarad a pár éve minden szakember meglepetésére augusztusban érkező hatalmas árvíz, mondom a helybelieknek, de ők óvatosak. A vízgyűjtő helyekre hullott nagy mennyiségű csapadék hamar áradást okozhat. Régebben a tavaszi árvíz volt a legveszélyesebb, leginkább megszokott, mostanában már augusztusban és októberben is voltak nagyobb áradások. A víz ritkán adja le előre a névjegyét, köszönés nélkül ront rá a vidékre. Hajba Ferenc