Elballagott a szeptemberi nap a megvert diófák és a présházak felé, ahol nappal szüretelő lányok, éjjelente pedig nagyfarkú pelék sikangatnak. Jól tudom, hogy 10 órába is beletelik, mire viszontlátom a napot, mégis a helyemen maradok, a magaslesen, mert telihold várható és ezek az éjszakák, ha felhőt nem hoznak, a legragyogóbb emlékei a természetjáró embernek. A nappal megcsúfolt tájat gyönyörűvé varázsolja a holdfény. A Föld és a növényzet gyógyító illata járja át a város bűzétől megkínzott tüdőt és apró neszekkel, különös éji hangokkal gyógyulhat a repedező fül. És ma éjjel talán a szarvasbikák is orgonálnak majd.
A tekintet gyönyörködve sétál, nem tud betelni a tájjal. Mintha egy teligén nő feküdne az esti homályban és minden hajlata az élet szép kalandját kínálná. A szerelem szentjánosbogár fényei villannak a fűbe, a patak a vacsora csillagfényével a hátán szalad az erődbe. A galagonyabokorban ökörszem bujkál, mint az életöröm abban, aki nézi. Az erdő felől szajkók hordják a makkor teli pofával. Ez az utolsó fuvar, azután vége a napnak. Érces hangú fácánkakas figyelmezteti társait, hogy ideje fölgallyazni, mert izgatottan cserreg az örökszem, a hosszú farkú halál ott sompolyog már valahol a patakparton. Bagoly suhan át többször a fejem fölött. Foghatott valamit vacsorára és most bizonyára dühös, hogy elfoglaltam a magaslest, ahol neki már szerzett jogai vannak, hiszen ha van szemem láthatom, hogy alaposan körülmeszelte. Hú, hú, hú, mekkora pimaszság, méltatlankodik sokáig. Hűvös szél kóborol a kukoricásban, játszik a száraz levelekkel, körülszimatolja a szarvasok és a vaddisznók tegnapi hagyatékát, azután nagy kegyesen elszalad az erdő felé. Tudja, hogy az erdő népe vár reá, hiszen jó szél nélkül nehéz életben maradni. Felh-beöh-beöh, riaszt egy mély hangú őzbak a kukoricatenger túloldalán jelezvén, hogy valamely szürke csuhás már ott tapossa a kukoricát. Mögöttem a legénydomb sűrűjében is mocorog a konda. Két öreg koca lakik ott a lányaival és az unokákkal és láttam ott egy remetekan hatalmas nyomát is a közeli dagonyánál. Nagy verekedések lesznek ott hamarosan, zeng majd az erdő a dulakodástól és a sebet kapott agyaras úgy visít, mintha ölnék.
Most még várakozással teli az este. Behúzódva ülök a lesen. Szemem türelmetlenül egerészik az erdőszélen, fülelek, nem pattan-e valahol halkan egy gally, nem mozdul-e árnyék az öreg vadcseresznye közelében. A tegnapi nyomok után ugyanis onnan várom a szarvasokat. Mögöttem már benépesült a kukorica, ropog a szár, puffan a leszakított cső, elégedetten, röfögve csemcseg a konda. Betölti fülemet a mámoros zabálás, de azért a messzelátóval észreveszem a vezértehén jövetelét. Pontosan a cseresznyefa mellett bújt ki, ott ahol vártam. Nagyságos füle a kukoricás fölé mered. Óvatosan lép néhányat, majd ismét megáll. Orrcimpája lyuktalanul szűri a szelet és amikor határozottan megindul a kukoricás felé, előlépnek az erdőből a többiek is. Egymás nyomán haladva nyomul a csapat. 3 tehén, 3 borjú és 2 ünő. A borjakat közrefogva haladnak a nyújtott nyakkal kémlelő vezértehén után. Szeme most már a cseresznyefa környékére tapad, jönnie kell a bikának. Jön is. Némán követi a csapatot. Öreg basa lehet, rövid lábú, vastag teste szinte púpos, hátvonala a fara felé esik, mely erősen csapott. Tokás, rövid nyakán súlyos, sötét színű páratlan 14-es agancsot cipel. Ha jól látom, az agancs bal szára rövidebb a másiknál. Az öreg basa éppen a patak vonalához ér, amikor az erdő túlsó sarkáról fölhangzik egy középkorú bika kihívó hangja. Az öreg szoborrá mered a holdfényben, majd a kötekedő legény felé fordul, és mély hangon hatalmasat ordít. Forró lehelete ott felhőzik rövid orra körül, hátravetett koronája most mutatkozik meg igazi szépségében.
Jól számoltam, páratlan 14-es, vastag, abroncsos agancsa van, felemás szárakkal. Az ágyvégek gyertyaként világítanak. A király most megrázza magát. A féltékenység erejével úgy emeli a 10 kilós koronát, mint néhány éve, amikor még korlátlan úr volt az erdőn. Ám a trónkövetelők egyre szemtelenebbek. Megérezték, hogy az öreg király ereje hanyatlik. Még tart a hangpárbaj, amikor újabb bikák hallatják hangjukat. Zeng a teliholdas szeptember végi éjszaka a kihívó, fenyegető hangoktól. Szinte remeg a levegő. Mintha távoli katedrálisok zúgó orgonái feleselnének egymással. Hányszor hallottam már ezt a hangversenyt, láttam a hatalomért verekedőket és a királyi nászt. Mégsem tudom kihagyni ez az élményt. Valami atavisztikus késztetés évről évre fütyül a holdas éjbe, ahol lúdbőrözve hallgatom az őserő gurgulázását és valahol a sejtjeim mélyén, mintha egy hajdani csodaszarvas dobognak. Vérem börtönébe zárva bennem is keringenek valahol ezek a hangok és egy idő után megkérem a szívemet, hogy csendesebben lelkendezzen, mert szeretném túlélni ezt a mai klavúdot. A legények végül abbahagyják rövid időre a viszálykodást és csak a kukoricaszár törése, a csövek roppanása jelzi, hogyan osztották fel egymás között a szarvasok és a disznók a táblát. Fényben fürdi kat áj és távol a rossz hírű emberi világtól irigyen szemlélem a szarvasokat, vaddisznókat, nyulakat, fácánokat, de még az egereket is. Az erdő népe nem alakít pártot. Az egér nem kiabálja, hogy ő az erdő királya. A szajkó sem állítja, hogy nála van az élet titka, pedig abból a magból, amit a levelek alá dugdos, egyszer majd szép erdő cseperedik. Mindenki elfér az erdőn, tudja a dolgát és senki sem felesleges. Ezt a rendet csak az embert tudja fölborítani. Vajon mi történne az emberiséggel, ha a hatalomvágy azonnal megölné azt, akiben felébred. Még a vadludak sem tartanak választásokat a levegőben. A levél ideje lejárt vagy lepuskázza az ember, a csapat, bár egy pillanatig követi hulló vezérét, de egy szemvillanás alatt átveszi valaki a vezetést a csapatból és minden liba tudja, hogy az került az élre, aki odavaló. Hú, húhú, kiáltja fejem felett a bagoly és egy pillanatra úgy érzem, hogy magával viszi a sapkámat. A sapkámat, melyet jól a fülemre húzok, mert csípős lett a levegő és a les alatt szuszogva szöszmötölő borz, mintha az én heti fáradtságom lenne, amely nyugvóhelyet keres magának.
Ásít az erdő. Fölöttem könnyű felhők úsznak a hold felé. Elnézegetem alakosgatásukat a szélben. Közben a szarvasok is mintha csendesebben vesződnének. Jó nézni még a holdvilágos tájat, de tudom, ha néhány óra múlva felkel majd a nap, engem fülön fog a városi zaj és nem a viszálykodó szarvasbikák hangjával lesz tele az életem. Akkor pedig nem marad más örömöm, mint a várakozás egy másik holdas éjszakára.
Balogh István