Vadászok Kőbányán
A tavasz eljövetelét általában csalhatatlanul jelzi a menetrendszerű szabadidős kiállítás a Hungexpón - kár, hogy az összefüggést ezúttal meggyőzően cáfolja az időjárás tréfás fordulata és a Fradi-pálya szerencsétlen pályamunkásainak hiábavaló küzdelme az elemekkel. A rutinos látogató számol a körülményekkel, és inkább gépjárművön érkezik, a romantikus ellenben nem hagyja ki a sanszot, és sokadszor is végigjárja a 37-68 villamos pályájával csodás módon egybeeső, sajátos kéktúrát, mely a Kerepesi temető legelhanyagoltabb részei, a Józsefvárosi pályaudvar hátsó bejáratainál tenyésző szeméttelepek és a város leglehangolóbb bérkaszárnyáinak érintése után egy hidegháborús filmet idéző viadukton végződik, ahol a szűk gyilokjárón mindig szembejön egy babakocsi.
Ezek után persze még át kell gázolnunk az övig érő sáron is - ekkor a látogató váratlanul megérti azon sorstársait, akik az obligát zergetollas vadászkalaphoz képesek voltak zöld gumicsizmát ölteni.
Jáger, meister
A Hungexpo alapvetően labirintikus, helyenként kaszárnyaszerű szerkezeté, továbbá az épített környezet keresett igénytelensége cseppet sem zavarja a látogatókat, akik tömegesen vonulnak fel, hogy robogókat, motorcsónakokat, távcsöveket, golyós vadászfegyvereket és eredeti fekete-afrikai fegyverhordozókat bámuljanak - jól látható viszont, hogy ez évben hódítanak a hülye kalapok és az ujjatlan khakimellények, továbbá minden harmadik ember egy-egy gondosan becsomagolt, póznaszerű izét szorongat a kezében. A Fegyver-, Horgász- és Vadászkiállítás (FeHoVa) hozza a szokásos, elvártan magas minőséget, ami annyit jelent, egy a teljes mértékben és- részleteikben kitömött állatok kategóriájában már megint sikerült csúcsokat dönteni. A preparált bestiák persze mintegy kínálják magukat egy-egy béna társas, csoportos kép elkészítésére: rendkívül sikeres a „barátnőm dévajul néz a pézsmatulok szemébe", illetve a „csajom megsimogatja a jávorszarvas édes kis nóziját" című alkotás. Biztosan sokan vannak közöttünk, akik Kittenberger Kálmán, esetleg gr. Széchenyi Zsigmond vadászkönyvein nőttek fel - az ő élményeiket tovább acélosíthatják és leküzdhetetlen vággyá fokozhatják a mellmagasságban lenyakazott és kitömött, hetyke szarvú antilopfélék, és akkor még nem is szóltunk az egyik standon elhelyezett fekete fiatalemberről; emlékeink szerint sorstársai korábban az elefántagyarat és az orrszarvú-tülköt vitték a túlmozgásos Kálmán és Zsigmond bácsi nyomában. Az állat persze nem adja meg magát könnyen, ezért kell fegyver is az elejtéséhez - a golyós és sörétes puskák tekintetében rendkívül erős a felhozatal. A tömeges használatra való, relatíve olcsóbb lőfegyverektől a míves megmunkálású, precíz kézimunkával készült műalkotásokig teljes a választék: ez utóbbiakkal érzésünk
szerint már csak elnökre és törvényes uralkodóra szabad lőni (különösen annak figyelembevételével, hogy Oswald egykoron egy sokkal prosztóbb fegyverrel mászott fel a tankönyvraktárba). A golyó néha sok, néha meg kevés, nem árt tehát szúró-vágó eszközt beszerezni. Alighanem a virtuóz mestereket leszámítva a többség nem menne szamurájkarddal vadra (bár abból is akad itt dögivel), s a hatvan centi pengehosszúságú macsetékkel is egyszerűbb eldönteni egy közepesen súlyos családi vitát, mint feldarabolni az elejtett őzet (oroszlánt, krokodilt, vízilovat), viszont szépen mutatnak a vitrinben. A kiállítás vizuális reprezentációja amúgy sem áll meg ezen a ponton: a vadászvideó sajátos műfajával amúgy is főleg csak itt találkozhat a látogató, aki az év többi napján kénytelen a természetfilmes csatornák szépelgő és potenciális zsákmányállataink iránt szélsőségesen elfogult képsoraira hagyatkozni.
Eb ura
Ez évi különlegességként két óriási Kodályban kissé megilletődött kutyusok szoronganak egymás mellett, várva, hogy a gazdik be mutathassák rajtuk állatpedagógiai kísérleteik kétes eredményeit. A felvonultatott ebek kétségtelenül engedelmesek, elegánsak, biztosan elevenen tépik szét a rókát, foguk között viszik át a vadkacsát a túlpartra, és vadul marcangolják a dúvadat - csak hát erre a bemutatónak helyet adó pavilonban kevés alkalom kínálkozik. Egyesek szűk ketrecben nyüszítenek, mások, hogy ki ne jöjjenek a formából, a természettől fogva ideges természetű gazdi oldalán ügetnek ritmusra, sorstársakkal és érdekes szagú látogatókkal ismerkednek, vagy apatikusan gubbasztanak, jelentűs részük pedig, bár eredetileg érezhetően e célból tenyésztették ki fajtájukat, alkalmasint még sohasem látott vadat: a nagy számban felvonuló afgán agarak csak a gyengébb ebeket szokták megtépni a futtatón. Vadászathoz persze nem kell feltétlenül kutya: madárra mehetünk sólyommal, aminek ideális kiegészítője az íj és a nyíl - persze ez esetben (amúgy minden más alkalommal is) óvakodnunk kell az ittas vadászattól, ekkor ugyanis előfordulhat, hogy a célállat avagy vadásztársunk helyett a drága szakállatot találjuk begyen. Tudjuk, napjainkban a hazánkban elejtett példányok között statisztikailag is rendesen felülreprezentáltak a főemlősök, ám a kiállítás e tekintetben is dicséretes mértéktartással él, s az eseti ügyekből nem próbál szokást csinálni. Ha igazi vadászmókára vágyik az ember, akkor jól teszi, ha a messzi északra utazik, ahol jávorszarvasra lehet vadászni: az állat akkora, hogy nehéz eltéveszteni, pláne összekeverni a sógorunkkal, ráadásul bohókásnak tűnő külleme jól harmonizál azokhoz a vicces plüssállatokhoz, melyeket a sikeres szarvasvadászok trófeaként hordanak a fejükön. Amúgy is érdemes eltűnődni egy kicsit a vadászok fotói előtt: a kipirult arc, az önfeledt gyermeki tekintet, a teljes átéléssel hordott álcaruhák egy olyan idilli, paradicsomi világról tanúskodnak, ahonnan legtöbbünk már kora gyermekkorában tragikusan kiűzetett, és ahova láthatóan csak mordállyal, vadásztőrrel és kutyával a kézben lehet győztesen visszatérni.
Barotányi Zoltán